Index-rendszertan



Erre a kis gyöngyszemre madbal hívta fel a figyelmemet, s bár azóta az Index taxonómusai kicsit összekapták magukat, de még mindig túl magas labda, ahhoz, hogy ne üssük le.... ;-)
0 Tovább

Influenza-para

Biológiai blogként nem mehetünk el szó nélkül a hetekben dúló influenza-mánia mellett. A hírek középpontjában levő madárinfluenza vírusról a budapesti Állatorvosi Kamara honlapján lehet egy remek összefoglalót olvasni. Ennek az egyik legfontosabb következtetését kiemelném, mert nem árt ismételten hangsúlyozni, az urban-legendek terjedését megelőzendő:

”Azonban ez a védőoltás nem nyújt védelmet az emberről-emberre terjedő pandémiás emberi influenza ellen, hanem csak a madárinfluenza H5N1 törzsei ellen.”

Néhány dolgot azonban még hozzáfűznék az összefoglalóhoz. A szerzők (szerintem kicsit optimistán, hogy miért, lásd később) a pandémiás influenza törzseket a populációkban keringő madár- és ember influenzavírusok közötti kombináció eredményének tartják, amelyhez az – a viszonylag alacsony valószínűségű esemény – szükséges, hogy valaki (vagy valami, hiszen a disznó is lehet mindkét vírus hordozója) egyszerre fertőződjön meg a két vírussal. Kétségtelen, hogy leggyakrabban ez a helyzet, a múlt század három leggyilkosabb influenza járványa közül kettő valóban így keletkezett. Az 1957-es „ázsiai influenza” (H2N2) esetében az influenzavírus genomját alkotó 8 szimpla-szálú RNS szegmens közül 3 egy madárinfluenzából származott, míg az 1968-as Hong Kong-i törzs (H3N2) esetében az előző vírus 7 szegmense mellé egy madár- (kacsa-) influenza vírus -szegmens csapódott. (Néhány vélemény szerint az arány 6-2 volt, de ez a lényegen nem változtat.) Azonban a hetekben megjelent kutatások eredménye szerint az 1918-19-es, minimum 40 millió áldozattal minden idők leggyilkosabbjának számító „spanyol nátha” (H1N1) esetében nem ez történt.

A Nature október 6-i számában megjelent cikk [2] szerzői szerint (mint azt az újság podcastjában is megjegyzik) a H1N1-vírus teljes egészében madár eredetű, de bizonyos változásokkal adaptálódott az emberekre/emlősökre (hogy mi lehetett az átmeneti gazda, ahol ez az adaptáció történt, az még kérdéses) [3]. Hogy a szerzők megfogalmazásával éljek: a H1N1 a „ legmadárvírusszerűbb” emlős influenzavírus. Tandemben ezzel a cikkel a Science a rekonstruált 1918-as vírus virulenciájáról közölt egy tanulmányt [4]. Az adatok félelmetesek és lenyűgözőek egyszerre: a „spanyol nátha” vírusát alkotó nyolc szegmens kombinációja emberi tüdőszövetben egy nap alatt 50-szer, egér tüdőszövetben pedig négy nap alatt 39.000-szer annyi vírus részecskét termelt, mint a napjainkban is elterjedt influenzavírusok. Emellett, szintén szöges ellentétben napjaink vírusaival, a betegség lefolyása halálos az egerekben és - mintegy a madárinfluenza-eredetet bizonyítandó - a megfertőzött csirkeembriók pusztulását is okozza, ami szintén nem jellemző a humán influenzavírusokra. (Ugyanakkor megjegyzendő, hogy egyedül az 1918-as szegmes kombináció ennyire veszélyes, egyetlen szegmens kicserélése drasztikusan csökkenti a virulenciát és letalitást.)

Ami miatt ebben a tekintetben napjaink „sztárja”, a H5N1 figyelemreméltó, az, hogy egyes izolátumokban megjelent néhány kulcsfontosságú mutáció, ami a „spanyol náthát” (és az azt követő, belőle kialakuló 20. századi ember influenzát) egyértelműen megkülönbözteti a madárinfluenza-vírustól. Pánikra egyértelműen nincs még ok, hiszen egyelőre még csak egyedi esetekről van szó, ahol a 25 kitüntetett mutációból egy-egy jelent meg, de intő jelként szolgál, hogy a molekuláris evolúció nem tétlenkedik, s az 1918-as járvány a jövőben megismétlődhet.

Az említett két cikk azzal is kisebb vihart kavart, hogy a folyományukként a „spanyol nátha” teljes genomja megtalálható az NCBI adatbázisában, hiszen ez a mai standardok szerint a publikáció alapfeltétele. Ennek következtében néhányan elkezdték kongatni a vészharangot, hogy ezzel kvázi egy igen hatásos biológiai fegyver „tervrajza” juthat illetéktelen kezekbe. Azonban, mint arra mindkét újság szerkesztősége rámutat [5,6], a félelmek kissé eltúlzottak: egyrészt azért, mert napjainkban létezik mindenkiben egyfajta természetes immunitás a H1N1-el szemben, másrészt mert a HA-t illetve NA-t kódoló vírusgéneket tartalmazó oltások bionyítottan védelmet biztosítanak. Akárcsak számos ma használt zanamivir, amatadine vagy oseltamivir alapú antivirális szer.

És ezek említésével vissza is kanyarodunk az elején kiemelt idézethez. Az igen bizonytalan, hogy a ma ismert H5N1-törzs(ek) elleni védőoltások mennyire lesznek protektívek egy esetleges pandémikus influenza felbukkanásakor, az azonban valószínűsíthető, hogy az említett antivirális szerek nyújtanak majd valamennyi védelmet. Nem véletlen tehát, hogy a magas árak ellenére számos ország nagy Tamiflu- (egy oseltamivir származék) vásárlásba kezdett. Az igény akkora, hogy a gyógyszert jelenleg gyártó svájci Roche cég képtelen eleget gyártani, és egyre inkább hajlik rá, hogy belemenjen abba, hogy mások is gyártsák, ami egyebek mellett valószínűleg az árak letöréséhez is vezetne [7].


[1] A képet Linda M. Stannard készítette, forrása: http://web.uct.ac.za/depts/mmi/stannard/fluvirus.html
[2] Taubenberger, J.K., Reid, A.H., Lourens, R.M., Wang, R., Jin, G. and Fanning, T.G. (2005) Characterization of the 1918 influenza virus polymerase genes. Nature 437: 889-93.
[3] Reid, A.H., Taubenberger, J.K. and Fanning, T.G. (2004) Evidence of an absence: the genetic origins of the 1918 pandemic influenza virus. Nature Reviews Microbiology 2(11): 909-14.
[4] Tumpey, T.M., Basler, C.F., Aguilar, P.V., Zeng, H., Solorzano, A., Swayne, D.E., Cox, N.J., Katz, J.M., Taubenberger, J.K., Palese, P. and Garcia-Sastre, A. (2005) Characterization of the reconstructed 1918 Spanish influenza pandemic virus. Science 310: 77-80.
[5] von Bubnoff, A (2005) The 1918 flu virus is resurrected. Nature 437: 794-795.
[6] Kaiser, J. (2005) VIROLOGY: Resurrected Influenza Virus Yields Secrets of Deadly 1918 Pandemic. Science 310: 28-29.
[7] Avian influenza: In a flap. The Economist – Oct. 20th 2005.

0 Tovább

„Kígyónak lábsó...” - Csökevény szervek 1.

Hogy már rögtön az egész blog legelején lelőjem a legnagyobb evolúciós közhelyet: Theodosius Dobzhansky, minden idők egyik legnagyobb evolúcióbiológusának szavaival élve: ”A biológiában semminek nincs értelme, kivéve ha az evolúció fényében nézzük.” Közhely, de nagyon igaz, főleg napjainkban, amikor a fejlődésbiológia, evolúcióbiológia és genetika összefonódásából egy új tudományág, az ún. EvoDevo van születőben.

A darwini alapgondolat a közös őstől való leszármazás, azaz minden ma létező élőlény eredete visszavezethető egyetlen régen élt ősi organizmushoz (ez az, amit a szakirodalom Universal Common Ancestor – UCA néven ismer). Ebből az ősi, primitív szervezetből jött létre a ma ismert élővilág sokfélesége a természetes szelekció viszonylag egyszerű logikája alapján. Ezen elegáns gondolatmenet egyik alapkövét Karl Ernst von Baer, német embriológus törvényei képezték, amelyek (durva közelítésben) azt fogalmazták meg, hogy az egyedfejlődés során az általános jegyek hamarabb, míg a specifikus jellegzetességek később jelennek meg (azaz minél közelebb álló fajokat vizsgálunk, annál tovább hasonló az embrionális fejlődésük). Továbbgondolva, ebből az is világosan következik, hogy a különböző fajok közötti különbségek legelőször az egyedfejlődés valamelyik szakaszában jelennek meg. Vagyis ha meg akarjuk érteni az evolúciót akkor érdemes beleásnunk magunkat a fejlődésbiológiába (és természetesen vice versa). Sean B. Carroll, az evodevo-s társaság egyik vezéralakja legutóbbi könyvének (”Endless Forms Most Beautiful”) előszavában megpróbálja zanzásítani az új terület esszenciáját, több-kevesebb sikerrel: „A formák közötti különbségek az egyes gének felhasználási helyét és idejét befolyásoló evolúciós változásokból erednek, különös tekintettel azokra a génekre, amelyek bizonyos struktúrák számát, alakját vagy méretét befolyásolják.” Nnna, egész tömören tehát valami ilyesminek a vizsgálatával foglalkozik az EvoDevo. Hogy a meghatározás mögött mi rejlik, azt majd a blog keretén belül igyekszem/-szünk górcső alá venni.

Az evolúciós elmélet fontos következménye, hogy a természet hozott anyagból dolgozik, azaz már létező élőlények adaptálódnak új körülményekhez. Ez számos esetben azzal jár, hogy olyan szervek, amelyek valamelyik ős számára létfontosságúak voltak, hirtelen feleslegessé válnak, s ezért lassan elsatnyulnak, elcsökevényesednek. Az darwini gondolat ezen ütős bizonyítékait nevezzük csökevény (vagy vesztigiális) szerveknek, s ez a kis sorozat néhány jellegzetesebb (és érdekesebb) bemutatásával fogja az időt pocsékolni.

Mint a címben diszkréten próbáltam rá utalni, ebben az első részben a kígyók (hiányzó) lábáról lesz szó, hogy hova tűnt el és miért.

1. Ábra: A mellső- és hátsó végtagok kialakulását befolyásoló transzkripciós faktorok (forrás: [2]).


Ha a kígyók rendszertani besorolását nézzük, akkor elég egyértelmű, hogy hüllőként a gerincesek Tetrapoda (azaz „Négylábúak”) csoportjához tartoznak. Azonban az is egyértelmű, hogy nincs négy lábuk. A kérdés adott: miért?, ám hogy megértsük, ahhoz először egy végtagkialakulás-gyorstalpalón kell átesnünk. Az egyes végtagok pozícióját a gerincesek testének hosszanti felosztásában kulcsszerepet játszó homeobox (hox) gének kombinációja határozza meg (kisebb betű+szám kombináció előrébb található, míg nagyobb betű+szám hátsóbb expressziós területet jelöl). Például a mellső végtagok a hoxc6 gén expressziós területének kezdete előtt találhatók (lásd 2. ábra). A végtagkialakulás pozíciójában a hámréteg (epidermisz) alatt mezodermális sejtek gyűlnek össze és az ezek által termelt növekedési faktor (FGF10) váltja ki az epidermisz és az alatta található szövetek közötti interakciót. Ennek következményeként specifikus transzkripciós faktorok lépnek működésbe az első és a hátsó végtag leendő pozíciójában (Tbx5 a mellső végtagok esetén, illetve Tbx4 és Pitx1 a hátsó végtagokban (lásd 1. ábra) [1,2]) melyek elindítják a „végtagbimbók” (limb buds) növekedését. Ezekben a végtag-kezdeményekben további bonyolult felosztási folyamatok játszódnak le (ezekről majd valamikor később – talán – lesz szó bővebben), de a legfontosabb, hogy hátsó részükön kialakul az úgynevezett polarizáló aktivitás zónája (zone of polarizing activity – ZPA), amely koordinálni fogja ezt a felosztást az általa termelt sonic-hedgehog (shh) nevű molekula révén.

Na, akkor ennyi fejtágítás után lássuk, hogy mi is történik (pontosabban nem történik) a kígyók embrionális fejlődése során.

2. Ábra: A kígyókban egyes hox gének expressziós tartománya megváltozott. (forrás: [3])


Az első (témánk számára) fontos változás, hogy néhány karakterisztikus hox gén expressziója megváltozott: a hoxb5, hoxc6 és hoxc8 szinte a test teljes hosszában kifejeződnek, különösen feltűnő, hogy expressziós tartományuk elülső határa a fejnél található (lásd 2. ábra). Ez kettős következménnyel jár: egyrészt megszűnik az elülső végtag kialakulásához szükséges pozicionális információ (mert nincs többé olyan, hogy „hoxc6 előtt” a gerincoszlop mentén), másrészt, mivel ezen hox gének kombinációja (más gerincesekben is) háti identitást eredményez, nyilvánvaló, hogy a nyaki csigolyák hátivá váltak, valamint a kígyók megnyúlt teste leginkább egy hosszú hátnak tekinthető [4]. Mellső végtag (hiánya): kipipálva.
A hátsó végtag egy kicsit bonyolultabb történet. Bonyolultabb, mert e tekintetben kígyó és kígyó között is akad különbség. Míg a rendszertani besorolásukat tekintve a Boidae alcsaládba tartozó boák és pythonok esetében felfedezhetünk hátsó végtag maradványokat, addig más kígyók esetében már ilyesmivel sem találkozunk.

3.Ábra: A 95 millió éve élt Haasiophis terrasanctusnak jól felismerhető hátsó lába volt. (forrás: [5])

Ez minden valószínűség szerint a Boidae alcsalád ősiségét bizonyítja, hiszen a fosszilis anyagban fellelhetünk olyan kígyócsontvázakat, amelyeknek bár csökevényes, de jól felismerhető hátsó- (és csak hátsó!) végtagja van. Ilyen például a kb. 95 millió éves Haasiophis terrasanctus (3. ábra) amelyet sokan egy átmeneti láncszemnek tekintenek a kígyók négylábú, gyíkszerű őse és a mai kígyók között [5]. (Ugyanakkor itt illendő hangsúlyozni, hogy tudásunk még elég hiányos kígyó fosszíliák terén, így nem egyértelmű, hogy a Haasiophis valóban a boák ősének tekinthető-e, sőt az sem kizárt, hogy a hátsó láb elvesztése többször, egymástól függetlenül következett be az idők során a kígyók családjában.) A boák embrionális fejlődése során a hátsóvégtag-„bimbó” ugyan megjelenik a testfalon, azonban valamiért mégsem hoz létre teljes értékű végtagot. Hogy miért nem arra a génexpressziós vizsgálatok adtak magyarázatot: valamiért (és ez még pontosan nem tisztázott) a shh gén nem kapcsolódik be az alakuló hátsó végtag ZPA területén. Ennek következtében természetesen az általa irányított folyamatok sem kezdődnek el, ergo a boáknak nem lesz rendes lába. S ami még érdekesebbé teszi ezt, az az, hogy a jelek szerint a végtag-”bimbó” megfelelő jelek esetén képes lenne létrehozni egy végtagot, mert amennyiben csirkeembrióba átültetik a kígyó végtagkezdeményét az működőképes lesz és szerepet játszik a végtag kialakításában. Ezzel tömören le is rendeztük a boák hátsó lábát, de mi a helyzet a többi kígyó esetén? A válasz kicsit kiábrándító: még nem tudjuk (az evodevo sajnos nem az a terület, ahova sok K+F pénz folyik, így viszonylag kevés kísérletre van lehetőség, azok viszont nagyot szólhatnak ;-)). Csak találgatni tudunk, de mivel egyáltalán nincs hátsóvégtag-kezdemény, sokan azt valószínűsítik, hogy szintén a Hox-kód változása lehet a dologban. Remélhetőleg valaki előbb-utóbb a dolog végére jár, akárcsak annak, hogy hasonló változások vezettek a lábatlan gyíkok végtagjainak eltűnéséhez, vagy netán a végtagkialakulási folyamat más pontjain következtek be változások.


[1] Minguillon, C., Del Buono, J. and Logan, M.P. (2005) Tbx5 and Tbx4 are not sufficient to determine limb-specific morphologies but have common roles in initiating limb outgrowth. Developmental Cell 8(1):75-84.
[2] Graham, A. and McGonnell. I. (1999) Limb development: Farewell to arms. Current Biology 9(10):R368-370.
[3] Graham, A. and McGonnell. I. (1999) Developmental evolution: This side of paradise. Current Biology 9(17):R630-632.
[4] Cohn, M. J. and Tickle, C. (1999) Developmental basis of limblessness and axial regionalization in snakes. Nature 399: 474-479.
[5] Tchernov, E., Rieppel, O., Zaher, H., Polcyn, M.J. and Jacobs, L.L. (2000) A fossil snake with limbs. Science 287(5460): 2010-2012.

0 Tovább

tg-cbmass-20121025

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek