tg-cbmass-20121025

Bár az elevenszülés elsősorban az emlősök trédmárkja, koránt sincsenek vele egyedül a gerincesek között. Olyannyira nem, hogy a jelenség, a madarak kivételével, minden nagyobb csoportban megfigyelhető, noha más csoportokban kétségtelenül nem ez a domináns szaporodási forma.

A halak, kétéltűek és hüllők körében egyaránt többször, egymástól függetlenül kialakult az elevenszülés (vagyis az anya és a fejlődő embrió között szoros élettani kapcsolat jön létre), és az sem ritka, hogy az ilyen fajok közeli rokonaiban egyfajta átmenet figyelhető meg (ún. álelevenszülés) - azaz lényegében tojással szaporodnak, de azok nem hagyják el az anya testét, hanem kikelésig ott fejlődnek. Az ilyen rokonság persze aranyat ér, ha az elevenszülés evolúciós kialakulását akarjuk tanulmányozni, különösen annak feltételezett logikáját, az ún. szülő-utód konfliktust. (Ez utóbbinak rövid lényege az, hogy a szülők és utódjaik nem feltétlenül ugyanazt érzik előnyösnek evolúciós szemszögből, míg a szülő azt szeretné elérni, hogy minnél több utódja legyen, az utód számára az a fontos, hogy minnél több figyelmet kapjon ősétől. A jelenség két véglete a rengeteg, de magára hagyott petesejt - pl. halak és békák többsége -, vagy a kevés/egyetlen évekig nevelgetett utód - itt elég tükörbe néznünk; de a két szélsőség közti átmenetre is lelünk példát szépszámmal.)

Az elevenszülés egyik, gyakran természetesnek vett attribútuma, hogy az anyai szervezet válik a fejlődő embrió otthonául, ami valahol logikus is, hiszen a nőstények a tápanyaggazdag petesejttel már egyébként is többet fektettek az utódba, mint a sperrmiumokat milliószámra termelő hím. Logikus, de nem törvényszerű, olyannyira nem, hogy van néhány ellenpélda (bár ezek kis száma eleve jelzésértékű - nem biztos, hogy ez a járhatóbb út). Ezek pedig jóformán mind a tűhalfélék családjába (Syngnathidae) tartoznak, magyarán a csikóhalról és rokonairól van szó.

Ezekben a fajokban a megtermékenyítés során a nőstény a hím hasi oldalán elhelyezkdő erszénybe helyezi petéit, és a hím itt termékenyíti meg őket. (Az erszény egyébként lehet a has felszínén, vagy egy kicsit lejebb a farok tövénél, eszerint megkülönböztethetünk hasköltőket (Gastrophori) és farokköltőket (Urophori).) Megtermékenyítés után, a kis csikóhalak kifejlődéséig azok itt éldegélnek, ebben a mikrokörnyezetben, ami - hasonlóan az emberi anyaméhhez - jelentős átalakuláson esik át, hogy otthonossá tegye a kis vendégeknek a környezetet.

Mint a mellékelt ábrán is látható (egy hasmagasságban készült keresztmetszetről van szó), az erszény belső felszíne megvastagodik, hogy az embriók kényelmesen beágyazódhassanak. De nemcsak passzív védelemről van szó, hiszen az ilyenkor létrejövő szövetek sejtjei egyben tápanyag gazdag folyadékot választanak ki, ill. számos más módon biztosítják, hogy a belső folyadék kémiai összetétele ideális legyen a fejlődő embriók számára. Érdekes módon az egész folyamat egy olyan hormon szabályozása alatt áll, ami az emlősökben is fontos az utódgondozás során (igaz, leginkább annak méhen kívüli szakaszában); ez a prolaktin, vagy "tejelválasztást serkentő hormon". Persze a csikóhalban szó sincs tejelválasztásról, de ha elroncsolják a hormont termelő hipofízist egy hímben, akkor az erszény megvastagodása elmarad (de a folyamat mesterségesen kiváltható hormonkezeléssel).

S persze végül az örök kérdés: egy ilyen komplex szerv miként jöhetett létre? Természetesen lépésenként, hiszen nem minden tűhalféle rendelkezik a csikóhaléval vetekedő erszénnyel. Sok esetben az embriók egyszerűen az apa hasfalába implantálódnak, ill. más esetekben egy, a külvilág felé eléggé nyitott bugyorban helyezkednek el. Ayonban egy pillantást vetve a csoport családfájára egyértelmű, hogy ez esetben az idők folyamán növekedett a komplexitás és a később kialakuló fajok egyre szofisztikáltabb erszénnyel rendelkeztek.

Ami pedig a szülő-utód konfliktust illeti: ez esetben bár az apák rengeteg időt és energiát áldoznak az utódaikra, egyféle képpen azonban mégis előnyt élveznek. Más fajoktól eltérően ui. így legalább biztosak lehetnek, hogy nem kell több hímmel (és azok ivarsejtjeivel) vetélkedniük egy-egy petesejt megtéremkenyítéséért szaporodás közben (hiszen a nőstények maguk helyezik el az erszényben a petesejteket), ami ahhoz vezetett, hogy lényegesen kisebb heréik vannak, amelyek (más halakhoz képest) csak kevés ivarsejtet hoznak létre.

Bár az emberiség és bővebben a Homo génusz afrikai erdetéhez ma már nem fűződik kétség, az még mindig vitatott, hogy maguk az emberszabású majmok mely kontinensen alakultak ki. Mert bár, az orángutánt kivéve, a kategória összes faja Afrikában él, az eredetükre vonatkozó fosszilis anyag meglehetősen foghíjas. Olyannyira, hogy a 12 - 7 millió évvel ezelőtti időszakból egyetlen afrikai emberszabású maradvány sem volt eddig ismert, aminek következtében sokan azt feltételezték, hogy a vonal kihalt a kontinensen, és később Eurázsiából népesítette vissza azt. (És tény, hogy az emlősök között nem ritka az efajta nomadizáció, lásd a macskafélék esetét.)

Most azonban Etiópiában, az Afar-mélyedésből egy eddig ismeretlen emberszabású faj fogai kerültek elő. A keresztségben Chororapithecus abyssinicus nevet kapó majom fogsora alapján vagy a ma élő gorillák közvetlen őse volt, vagy a közvetlen ősük nagyon közeli rokona - és ami még fontosabb, 10-10.5 millió évvel ezelőtt rótta a környék erdőit. Vagyis éppen abban az időszakban, amikor - ha hinni lehetne az eurázsiai eredetelméletnek - emberszabásúak nem lehettek jelen a környéken.

(Logikus kérdés, hogy miért annyira ritkás a nem hominid afrikai emberszabású fosszilis anyag, mint amennyire, ill. a Chororapithecus-ból is miért csak a fogazata maradt. A válasz ezeknek a fajoknak az életterében keresendő: többségük a nedves esőerdők fái közt - vagy éppen azokon - élt, és a nedves környezet igencsak meggyorsítja mindennemű szerves anyag, így a csont lebomlását is. Általában a fogak adják meg utoljára magukat az időnek, de sok millió éves skálán az ő megörződésükhöz is szerencse kell.)

Homeopaták, kuruzslók és más new-age sarlatánok.

UPDATE: A Youtube-ról lekerült a film, de Google Videon még fent van mindkét rész: első, második. (Köszönet friendofreason-nek a tippért.)

A legrandomabb kreacionista eszmefuttatások közös vonása az a jól hangzó gondolati szál, hogy a "darwinista" tudósok cenzúrázzák a tudományos irodalmat és "elhallgatnak" kényes tényeket. A dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy mindez általában axiomatikusan jelentődik ki és a bizonyításal nem igen fáradnak az kreacionizmus lelkes szekértolói.

Ha jól sejtem mostantól azonban, valami csavar épíül majd a fenti érvrendszerbe, mely szerint bizonyos esetekben természetesen megengedhető a cenzúra, főleg, ha az az "igaz ügyet" és annak vitézeit hivatott segíteni. Történt ugyanis, hogy az Adnan Oktar nevű úriember (aki Harun Yahya néven gazdagítja a kreacionista irodalmat, és aki nemes egyszerűséggel a darwinizmust véli felfedezni a terrorizmus gyökereinél) sikeresen elérte, hogy egy török bíróság letiltsa a Wordpress blogok törökországi hozzáférését, mert azok, óirgalomatyjanehagyjel, kritikusak voltak az említett úriemberrel szemben. Ügyvédei követelése szerint, amelyet a Wordpress-nek címeztek (nagybetűk az eredetiben):

"WE DEMAND YOU TO REMOVE AND PROHIBIT ANY BLOGS IN YOUR SITE THAT CONTAIN MY CLIENT’S NAME ADNAN OKTAR OR HIS PEN NAME HARUN YAHYA OR VARIOUS COMBINATION OF THESE 4 NAMES."

Egy kis ízelítő, a kreacionisták által álmodott szép új világból...

A külalak (pl. szőrzetszín) változása mindig hálás témája az evolúciót taglaló irományoknak, hiszen az még a leglaikusabb olvasók számára is triviális, hogy mind a ragadozók, mind a prédáik számára nagyon fontos, hogy minnél jobban kerüljék a feltűnést és beleolvadjanak környezetükbe.

Nincs ez másként egy floridai egérfaj, a Peromyscus polionotus esetében sem, ahol a homokos part közelében élő populációk, lényegesen világosabb, homokszínű bundával rendelkeznek, mint a félsziget belsejében elő társaik. A jelleg adaptív voltához nem sok kétség férhet, s mivel sok más emlősfajnál (pl. mamutok) a hasonló adaptív változásokat a melanocortin-1-receptor (mc1r) változásához lehetett kapcsolni, ez esetben is először ezt a gént vizsgálták meg a kutatók.

Normális körülmények között az Mc1R feladata, hogy a melanocortin stimuláló hormon (msh) hatására instruálja a sejteket sötét pigment, azaz eumelanin termelésére. Ha azonban egy olyan mutáció jelenik meg a génben, ami csökkenti az aktivitását, az értelemszerűen világosabb mintázat formájában fog jelentkezni az állat hétköznapjaiban.

Pont egy ilyen mutációra leltek a P. polionotus parti populációiban (P. p. leucocephalus) is, amikor szúrópróbaszerűen megvizsgálták az mc1r gént, de ugyanakkor az is gyanítható volt, hogy a mutáció nem egyedül felelős a világosabb szőrzetért.

Ezért a következő lépésben a Hopi Hoekstra vezette csoport szisztematikusabb vizsgálódásba kezdett. A tüskés pikós posztban már körülírt módszert alkalmazva, keresztezték a part menti világos és a parttól távól élő sötét egérközösségek képviselőit, és azt nézték, hogy a világosabb bunda szín melyik genetikai markerekkel öröklődik együtt (ez ugyanis arra utal, hogy a marker közelében levő génnek szerepe lehet az új jelleg kialakulásában). A lista viszonylag rövid lett, mindössze három gén szerepelt rajta (és egyik sem "új", olyan szempontból, hogy a laboratóriumi egerekkel végzett kísérletek során, már kapcsolatba hozták a szőrzet pigmentációjával): az első - nem túl meglepő módon - az mc1r, a második egy agouti nevű gén, a harmadik pedig a c-kit receptor (Kit). A vizsgálatok szerint a három közül az első kettőnek van igazán fontos szerepe, így bár a Kit működése sok szempontból érdekes, a továbbiakban hanyagolták.

Az agouti a pigmentációs folyamatokban az Mc1r antagonistájaként működik, azaz hozzá kapcsolódva gátolja a működését - így ahol jelen van nem, vagy csak alig keletkezik sötét pigment. A floridai parti egerek bőrében az agouti kifejeződési szintje mindenhol erőteljesen megemelkedett, s így kombinálódva a kevésbé aktív Mc1r receptorral együttesen "fehérítik ki" a mindkét mutációt hordozó egereket. (Bár, tegyük hozzá, csupán az egyik mutáció birtoklása is világosabb szőrzetet eredményez - az igazán hasznos, "homokszínhez", azonban mindkettő kell.)

Vagyis a Mexikói öböl bícsein héderező rágcsálók egyszerre jó példái annak, hogy az evolúció és a természetes szelekció egyaránt működhet gének funkcióinak elvesztésével, vagy korlátozásával (lásd mc1r), és új funkciók megjelenésével, vagy már meglevők kiterjesztésével (lásd agouti). Mikor épp miből lehet előnyt kovácsolni.