tg-cbmass-20121025

Mint a minap említettem, a klímaváltozás tagadása mára a múlté, helyette azonban két, igen gyakori relativizáló érvvel találkozhatunk, a témáról folytatott beszélgetések során. Az egyik szerint arra nincs bizonyíték, hogy mi vagyunk a felmelegedés okozói (helyettünk pl. a nap-aktivitást szeretik sokan bűnbaknak kinevezni, egyébként hibásan), a másik szerint pedig az előrejelzések túlságosan borúlátóak, valójában nincs is akkora baj.

A rendelkezésünkre álló adatok alapján, azonban mindkét érv igencsak megkérdőjelezhető. A "nem is mi csináljuk" érv például azért, mert bizonyítható, hogy a CO₂ szint növekedése nem természetes, hanem antropogén, azaz emberi eredetű (lásd itt és itt). A másik pedig, nos azért, mert elég idő eltelt az első "jóslatok" megjelenése óta, hogy értékelni tudjuk, azok mennyire is voltak pontosak.

Az egyik (és egyben legelfogadottabb) ilyen előrejelzés, az ENSZ által szponzorált 2001-es IPCC jelentésben található (ennek értékeit a jobboldali ábrán a szaggatott vonalak mutatják - azért van több, mert igyekeztek többfajta előrejelzést készíteni- , a szürke sáv az előrejelzés megbízhatósági tartománya). A legfrissebb felmérések szerint, eddig a legpesszimistább szcenárió felé haladunk, legalább is hőmréséklet és tengerszint emelkedés tekintetében: az utóbbi 16 évben a felszíni hőmérséklet 0.33°C-al emelkedett, a tengerszint pedig 3.3 ± 0.4 mm/év sebességgel (utóbbi lényegesen gyorsabb, mint azt korábban gondolták). (Az aktuális értékeket a rendes vonalak mutatják, a két szín két különböző módszertanú kutatást jelöl.) Mindez azért misztikus egy kicsit, mert a CO₂ szint eközben elég pontosan az előrejelzés szerint alakult, így az lehet a magyarázat, hogy a felmelegedés előrehaladtával, még pontosan nem ismert visszacsatoló mechanizmusok kapcsolnak be és fokozzák a hatást. (Egy másik lehetőség, hogy amit látunk az egy különös, de rövidtávú anomália, és hosszabb távon a megfigyelések jobban közelítik majd az előrejelzéseket.)

Az előrejelzéseket túlzó pesszimizmussal vádoló tábor mentalitása valahol persze érthető: ha komolyan belegondolunk abba, hogy mi vár ránk az IPCC jelentések szerint, könnyen letargiába eshetünk. Pedig a defetista "mindenmindegy" mentalitás kifejezetten túlzó, hiszen egyáltalán nem fogytunk ki a klímaváltozást kezelő lehetőségekből, sőt jóformán még csak most kezdjük felismerni őket (így aztán kicsit korai temetni hatékonyságukat).

Valami ilyesmi az üzenete az IPCC-jelentés múlt héten megjelent utolsó fejezetének is, amely azt hivatott elemezni, mit tehetünk a legrosszabb elkerülése érdekében. Ezek döntően ma már közbeszédben levő dolgok, mint a bioüzemanyagokra való támaszkodás, az alternatív energiaforrások jobb felhasználása, nagyobb energiatakarékosság, fenntartható mezőgazdaság, stb. Kvázi mentalitásváltásra van szükség, hogy tudatára ébredjünk, a vasalónkba kerülő fosszilis energiahordozókból származó áram létrehozásakor bizony, egyben szennyeződött a levegő is - s ezt korábban nem tükrözte az áram ára.

Ezt a mentalitásváltást hivatott segíteni a kyotói-szerződés keretében létrejött európai szén-tőzsde is, ahol a kibocsájtott CO₂ által okozott kárt az egyes vállalatok a klímaváltozás enyhítésére fordítandó anyagiakban igyekszenek kárpótolni. Ez a morális megfontolásokon túl egyben anyagi ösztönzést is kínál a CO2 kibocsátás csökkentésére - s mint tudjuk, pénz beszél.... És ha már anyagiak, pontosan mennyibe kerülne ez az egész, egyáltalán megvalósítható-e, vagy esély sincs eredmények elérésére komolyabb financiális érvágás nélkül? Ha hinni lehet a számításoknak (és ehhez én nem értek, így átveszem mások okosságát), akkor valójában a költség igen alacsony lenne: ay egyes országok éves GDP növekedésének 0.1%-ról van szó (kvázi ennyit már most is fizetünk erre a célra Európában). DE: a sikerhez arra van szükség, hogy minden ország részt vegyen ebben a programban, mert ha a nagy szennyezők (Kína, USA, India, Brazília, stb.) kimaradnak, akkor a kisebb országok eltökéltésge és elszántsága semmit sem ér...