tg-cbmass-20121025

Felkeresnél-e, nyájas olvasó, olyan céget, amely így hirdeti magát: "vállakozásunk kellemes környezetben történő lábnyomkodás után tetemes összegű számlát állít ki"? És vajon, ha a következő módon hirdeti magát:

"A talp bőrének szükség szerinti megtisztítása után a vizsgáló a pácienssel szemben, ülve foglal helyet, hogy mindkét kezével és ujjaival a legteljesebb mértékben hozzáférjen a talphoz. [...] A kezdeti diagnosztika első lépése közül a szimpatikus ganglionok pontjainak, majd a központi idegrendszeri leképeződés vizsgálata, kezdve a talamus [sic], az agytörzsi retikuláris résztől, nyúltvelő, kisagy, egyensúlyszerv és ezeken a pontokon végighaladva, következik a hipotalanusz [sic], hipofízis, hippocampus feltételezett kivetülése. Elsősorban azokat a pontokat érintjük, ahol a pont érzékenységet jelez és a paciens panaszként éli át, a vizsgáló pedig különböző lerakódásként, anyagtömörülésként érzékeli /nagyság, keménység, forma/. A diagnosztika során általában a jobb kéz mutatóujjának középpercét használjuk, annak háti felszínével haladunk pontról pontra."

Bár remélem, hogy a válasz ismét nem, az igazság az, hogy az emberek nagy többsége ilyenkor igencsak elbizonytalanodik. Olyannyira, hogy Dr. Vargha Zoltán PhD-nek, és ki tudja hány szakmabeliének remek megélhetést biztosít éveken át, noha a fenti két idézet tartalmilag ugyanazt a tevékenységet írja le.

A laikusok számára ugyanis van valami roppant vonzó az általuk értelmezhetetlen szakszavakban, valami furcsa bizalmat adnak ezek (és különösen az idegrendszer belekeverése) olyan dolgoknak is, amelyektől egyébként ösztönösen tartózkodnának. Egy tavaly megjelent cikk kvantifikálja is ezt a megfigyelést, érdekes eredményekkel.

A kutatók jó és rossz magyarázatokat adtak egy jelenség értelmezésére, vagy egyszerű konyhanyelven,  vagy úgy, hogy az előbbi magyarázatokhoz hozzácsaptak néhány (egyébként teljesen irreleváns) idegtudományi terminus technicust.

Laikusok esetében az általuk egyébként nem igazán értett kifejezések hatása mágikusnak bizonyult. Különösen, ha olyan magyarázatokról volt szó, amelyekről egyébként tudták, hogy hamis. A mellékelt ábrákon a fehér oszlopok a "jó" magyarázatra adott válaszokat jelzik (a pozitív értekek elfogadást jelölnek, a negatívok pedig elutasítást), a szürkék pedig a "rossz" válaszokra születő reakciót.

Jól látható, hogy néhány idegen szó, és a nonszensz hirtelen nagyon hihetővé vált.

Érdemes ezt összevetni azok reakciójával, akiknek van fogalma a hozzáadott szavak értelméről: a "szakértői csoport" szemében a hibás válasz nem lett a fölösleges verbális sallangtól jobb, sőt a jó válasz értékét is lerontotta az oda nem illő információ. Ez talán furcsának tűnhet elsőre, de igazából ez a várható reakció: az irreleváns informácókat, amelyek a laikus közönség esetében, ismeretlenségük és idegenségük révén esetenként elfedik, elfeledtetik a valódi érvek súlytalanságát, nem díjazzák a szakmabeliek.    

Paradox módon, ha egy olyan csoportot vizsgálunk, amely ismeretei tekintetében )elvileg legalább) valahol a laikus és a szakértő közt helyezkedik el, névszerint az idegtudományi kurzuson résztvevő egyetemistákat, nem kapunk jobb eredményt, mint egyszerű laikusok esetében. Sőt ez esetben a "jó" válaszokat is vonzóbbá teszik a szakszavak.

Mi következik mindebből? Egyrészt, hogy néhány félév biológia biflázás gyakran nem elég a kritikus gondolkodáshoz szükséges tények és logika elsajátításához. Másrészt, ha olyasmit olvasunk, ami nagyon tudományosan hangzik, de nem értünk, ne gondoljuk automatikusan azt, hogy a szaknyelv használata egyet jelent a valódi hozzáértéssel. Sőt, túl sok szaknyelv egy átlagembernek szóló szövegben, mindig legyen gyanús. Valódi kutatók amennyire lehet egyszerűsíteni próbálnak, ha tudományos ismeretterjesztésre szánják magukat (nem mindig sikerül, de a szándék azért felfedezhető). Ha valaki szándékosan úgy ír meg egy anyagot, hogy az ne legyen érthető a laikus számára, az általában rejtegetni próbálja saját hozzánemértését.