Amikor "Éváról", az emberiség afrikai ősanyjáról beszélünk (aki, és a félrevezető elnevezés miatt, talán ez nem is hangoztatható elégszer, nem az első nő volt és nem is az egyetlen, hanem, ha csak az anyai ágak mentén mélyedünk a múltunkba, mindannyiunk legutóbbi közös női őse) az általában csak rövidke felvezetésként szolgál ahhoz, hogy elmesélhessük a Nagy Vándorlást, minden road trippek legrégibbjét, amelynek során fajunk végül belakta az egész földgolyót. (Utóbbiról egyébként itt, itt, itt és itt lehet olvasni.)

És bár már egész jó képünk van arról, hogy mi is történt miután úgy 60 000 éve az első merész kis csoport kimerészkedett a "fekete kontinensről", az valahogy kevésbé izgatta eddig az ilyesmivel foglalkozókat, hogy milyen vándorlásoknak adott teret az afrikai kontinens maga, a Nagy Vándorlás előtti és utáni időkben.

Ezen változtatott most a National Geographic és az IBM égisze alatt futó, Spencer Wells vezette Genographic Project, amelynek keretén belül az afrikai őslakosok genetikai anyagát, ill. ezen keresztül a múltjukat vették figyelmesebben szemügyre.

A 600 mitokondriális DNS-t felölelő vizsgálat, eredendően szintén csak az anyai ágak eredetét képes feltérképezni, de a globális vizsgálatok azt mutatják, hogy ez jobbára fedi a teljes közösség mozgásait is (az esetleges eltérések meg úgyis kiderülnek később, és önmagukban is igen érdekesek lesznek). Az első és talán legérdekesebb felfedezés az, hogy mintegy 150 000 évvel ezelőtt koránt sem egy egységes "emberi" populáció rótta a Afrika útjait. Legalább hat korabeli közösség genetikai "nyoma" lelhető fel a mai afrikai bennszülöttekben és ha megpróbáljuk megbecsülni az olyan populációk számát, amelyek végül "anyai ágon" kihaltak (vagyis nem maradt női utódjuk), akkor akár negyven körülire is tehethető az izolált közösségek száma, amelyek a Nagy Hasadék Völgy környékéről származtak el a szélrózsa minden (de különösen keleti és déli) irányába. (A ma is élő legősibb, "különutas" vonal a dél-afrikai Koi és Szan törzseket magába foglaló Koiszan "nemzettség".) És ez nem is sokat változott mintegy 110 000 éven át. Ha hinni lehet a becsült adatoknak, hamarabb értek el az Indiai-óceán partvonala mentén a (kelet-)afrikai eredetű vadászok Indiába és Ausztráliába, mint hogy a Dél-, Kelet- és Nyugat-Afrikába elszakadt különböző törzsek egymásra találtak. A kontinens (pontosabban annak a Szaharától délre élő) lakóinak újrakeveredését végül a bantu törzsek expanziója tetézte be lényegesen később, létrehozva a többé-kevésbé ma is fennálló állapotokat.

Mindezt azok a korábbi tanulmányok teszik még érdekesebbé, amelyek arra a következtetésre jutottak, hogy 70 000 éve a teljes emberi faj a kihalás szélére került. Pontosan nem tisztázott környezeti okok miatt a teljes emberi népesség néhány ezer (egyesek szerint kb. 2000) főre apadt, ami még tömbben sem lenne valami sok, hát ha még több tucat, szinte elérhetetlen távolságba szétszóródott, maréknyi törzsről van szó. S hogy egy ilyen helyzetből "felálltunk" és néhány földtörténeti időben számított "pillanat" alatt sikerült az egész bolygót belaknunk, az nemcsak szerencsés véletleneknek köszönhető (bár részben annak is), hanem fajunk alkalmazkodóképességének és rugalmasságának talán legjobb bizonyítéka.

Behar DM, Villems R, Soodyall H, Blue-Smith J, Pereira L, et al. (2008) The dawn of human matrilineal diversity. Am J Hum Genet 82(5): 1130-1140. doi:10.1016/j.ajhg.2008.04.002