A kreacionisták kiirthatatlan, de aszolút hamis mémjei közül az egyik azt hivatott tényként beállítani, hogy az evolúció elfogadása, a valamiféleképpen különösen széles terepet nyitott a rasszizmusnak. Igaz, hogy rasszizmus már bőven Darwin előtt is létezett, és nyilván az Egyesült Államok szegregált déli államaiban sem "A fajok eredetével" a hónuk alatt rohangáltak a jóemberek, dehát a tények, mint tudjuk szinte sosem aggasztják a morálra elvi szinten nagyon kényes Teremtés-hívőket.

Az említett mémnek létezik egy olyan formája, amely, elsősorban kiragadott idézetek segítségével, személyesen Darwint állítja be rasszistának. Az idézetek valósak, de ettől még természetesen messze nem a komplex valóságot mutatják be. Ennek apropóján jelent meg Darwin két életrajzírójának, Adrian Desmond-nak, és James Morre-nak a legújabb könyve: Darwin's Sacred Cause: Race, Slavery and the Quest for Human Origins ( rövid összefoglaló a Prospect-ben).

Darwin családjának anyai ága (amelyik felesége családja is egyben) az angol rabszolgaság-ellenes, abolicionista mozgalom egyik fő támogatója volt. A Wedgewood-ok, készítették a "Társaság A Rabszolgakereskedelem Eltörléséért" kitűzőit, anyagilag támogatták a mozgalom egyik vezéregyéniségét, Thomas Clarkson-t, és segítették a felszabadított rabszolgák visszatelepülését Afrikába. Mindez nem kerülte el az ifjú Darwin figyelmét, aki Edinburghi tanulmányi során került baráti kapcsolatba egy bizonyos John Edmonstonnal. Edmonston, aki felszabadított guyanai rabszolga volt, hosszú téli órákon át madártömésre oktatta a fiatal Charlest. Kettejük kapcsolata több volt egyszerű tanító-diák viszonynál: később Darwin a "bizalmasaként" hivatkozott Johnra.    

Mint saját feljegyzéseiből is kiderül, világkörüli útja során Darwin-t eléggé megrázta a rabszolgatartók kegyetlenkedése, különösen Brazíliában. Ekkor érhetett meg benne a gondolat, amit expliciten ugyan sosem írt le hivatalos műveiben, de feljegyzéseiben tesz rá utazást, hogy bebizonyítja, a "feketék" és "fehérek"  ugyanazon emberi fajhoz tartoznak, és nem külön fajokat alkotnak, ahogy korának rasszistái állították előszeretettel.

Az emberi rasszok közeli rokonsága és egyenlősége így valójában, Desmondék szerint, koránt sem az evolúciós gondolat apropóján jelent meg Darwin munkjában. Épp fordítva, még mielőtt kialakult volna a darwinizmus teljes logikai struktúrája, szerzőjének gondolatai közé már beküzdötte magát a meggyőződés.

A sors különös iróniája így, hogy évekkel később, amint épp remetei magányában Malthus szelekciós elméletét igyekezett saját gondolatmenetébe belecsiszolni, szembesülve a gyarmatosítók népirtásaival, Darwin ezeket a mészárlásokat hajlamos lett "természetes" folyamatokként elfogadni. Megöregedve Darwin elvesztette fiatalkori kontrarianusságát, s ha nem is fordult szembe teljesen egykori magával, trendkövetőbb lett. Elfogadta a "fehérek" morális, intellektuális fölényét és közben észre sem vette, hogy ugyanolyan értékelést vezet be kulturális téren, mint amilyen ellen biológiai vonatkozásban maga is kikelt.

Desmond szerint ugyan könnyű a szociál-darwinizmus felelősségét teljesen Herbert Spencer-re kenni, akit mellesleg Darwin eléggé lenézett, a valóság azonban árnyaltabb. Az idősebb Darwin számára a spenceri világ kegyetlensége a természet része lett. S ha igazán meg akarjuk érteni az életművet ezt el kell fogadni. Newton alkimista szeánszai, vagy Darwin kolonializmussal szemben elnéző magatartása, egy-egy ragyogó elme árnyoldalát jelentik. Azt, hogy valódi emberek voltak és néha tévedtek.