tg-cbmass-20121025

Pár héttel ezelőtt a Current Biology lapjain egy cambridgei professzor, Peter Lawrence elmélkedett a tudomány jelenlegi állásáról. Igazából tartalom szempontjából nem sok újat tartalmaz a szöveg (de ami benne van, az igen jól meg van írva) - a tudományt egyre inkább impakt faktorokban, citációkban, publikáció számban mérik, ami kérlelhetetlenül is ahhoz vezetett, hogy sokan rányomják a nevüket cikkekre, amihez egyébként gyakorlatilag közük nincs, minden részeredményt igyekeznek külön cikként leközölni, és több időt töltenek a különböző tudományos lapok szerkesztőinek győzködésével, mint a tudománnyal magával. Ráadásul az említett mérő szempontok, bár kétségtelenül köthetők valamennyire egy sikeres kutatóhoz, koránt sem annyira egzakt mérőszámok, mint azt sokan elképzelik. Lehetetlen velük különböző tudományterületek szakértőit egymáshoz vetni, de még azonos területen belül tevékenykedő, de karrierjük különböző fázisában levő kutatók összevetése is bajos ilyen alapon.

A mérés persze szükséges, mert ma a tudomány egy szempontból alapvetően különbözik attól amit mondjuk Darwin, Humboldt vagy Pasteur művelt. Döntő mértékben köz- vagy alapítványi pénzből folyik, nem pedig saját zsebből. És értelemszerűen ilyen esetekben a támogató (legyen az az állam, vagy egy alapítványi kuratórium) alapvető (és, szögezzük le, senki által nem vitatott) elvárása, hogy a pénzt a lehető leghatékonyabban használják fel. A kérdés csak az, hogy a mai mérési és bírálási rendszer valóban azt méri-e, hogy egy-egy adott kutató jól kutat-e, vagy nem? Sőt egyáltalán biztos-e, hogy mai formájában a status quo nem kontraproduktív?

Hogy ez utóbbi nem eretnek gondolat, mi sem bizonyít jobban, mint a Lawrence esszé elején szereplő idézet, ami egy 1948-as Szilárd Leó novellából származik, "A Mark Gable Alapítványból". (Itt gyorsan be is vallom, hogy két héttel ezelőttig fogalmam sem volt utóbbi létezéséről, és azóta sem sikerült a teljes szöveget beszereznem, így - szégyenszemre - olvasatlanul írok róla.) Az iromány története dióhéjban annyi, hogy egy gazdag vállalkozó szerint a tudomány túl gyorsan halad és valahogy le szeretné lassítani. Amikor a főhős vélményét kéri ezügyben, akkor a következő tanácsot kapja:

"Felállíthatna egy alapítványt, évi harminc millió dolláros támogatással. Az anyagi támogatást igénylő kutatók, támogatásért pályázhatnának, amennyiben meggyőző kutatási tervvel képesek előállni. Az alapítványnak legyen tíz bizottsága, mindegyik álljon tizenkét kutatóból, akik felülvizsgálják a pályázatokat. Győzze meg a legaktívabb kutatókat, hogy hagyják ott a labormunkát és legyenek a bizottságok tagjai. [...] Így aztán, először is a legjobb kutatók a laborjuktól távol, a pályázatok elbírálásával lennének elfoglalva. Másodsorban a pénzszűkében levő tudományos dolgozók olyan kutatásokra koncentrálnának, amelyeket mindenki ígéretesnek gondol, és biztos, hogy leközölhető eredményt hoznak. Mivel mindenki a kézenfekvőt hajszolná, a tudomány hamarosan kiszáradna. Egyfajta társasjátékká válna. Divatok lennének. Aki a divatot követi kap támogatást. Aki nem, az nem."

Asszem azok számára, akik a tudományos élet valamely területén keresik kenyerüket, nem kell ecsetelni, hogy ezek a sorok ma, hat évtizeddel papírra vetésük után, mennyire szürreálisan fedik a valóságot. Ha fogékonyak vagyunk az összeesküvés elméletekre, akkor lehet azon fantáziálni, hogy nem ma a Mark Gable alapítványok világában élünk-e; de ha nem, akkor sem árt elfilózni azon, hogy a Szilárd által vázolt jövőkép, a tudomány kiüresedéséről, nem válik-e hamarosan szintén valósággá...