tg-cbmass-20121025

Úgy tűnik, hogy manapság egy-egy tetszetősebb fosszília bemutatásának alaptartozéka az interaktív honlap, az épp folyó Darwin-év apropóján az öreg Charles nevének becsempészése a latin elnevezésbe, na és persze annak a végtelenített hangsúlyozása, hogy egy "hiányzó láncszemről" van szó. Így volt ez pár hónapja a Puijila darwini esetében, és hatványozottan így van ez a pár hete bejelentett Darwinius masillae-vel. Utóbbinál az ütős honlapot még bőven megfejelte az egész estés TV műsor a BBC-n és a History Channel-en (David Attenborough narrálásával), illetve általában a média felhajtás, ami a Tiktaalik óta nem látott fordulatszámon pörgött. A honlapok/TV-műsorok teljesen rendben is vannak, a névválasztást jobbára mindenki saját belátása szerint ejtheti meg, de azért a "hiányzó láncszemezés" hagy némi kivetnivalót maga után, de erről később.

A szóban forgó Darwinius, vagy "leánykori" neve alapján Ida (az egyik felfedező kislányáról kapta a nevét), esetében egy biztos: az utóbbi idők egyik legjobb állapotban levő leletéről van szó (az általában törékeny emlősök közt asszem talán nem is nagyon akad párja). Figyelembe véve a lelet kissé kalandos történetét ez nem feltétlenül triviális.

A németországi Messel környékén levő lelőhely már hosszó idő óta kedvelt célpontja az amatőr és kevésbé amatőr csontvadászoknak. A "gödör" egy korabeli vulkanikus tó helyén keletkezett: utóbbiból, a maga idejében, rendszeres időközönként mérgező gázok szabadultak fel, elpusztítva a környéken tartózkodó állatokat. Így aztán, azóta megkövesedett üledéke, különlegesen gazdag gerinces és gerinctelen állatok maradványaiban. Az Ida csontjait tartalmazó palalemezre, amennyire az visszakövetehető, 1983-ban bukkantak magángyűjtők. A profitjukat maximalizálandó a lemezt sikeresen kettétörték, szétválasztva a fosszília jobb és baloldali részét. A kevésébé teljes részét tehetséges preparátorok "kiegészítették", hogy teljesebbnek látszódjon majd pontosan nem tudni hány gazdán keresztül, egy wyomingi múzeumban kötött ki. A mellékelt képen is látható teljesebb, jobb oldali rész két éve tűnt fel egy németországi fosszília vásáron, ahol az egyik dealer, személyes ismerettségük okán ajánlotta fel Jørn Hurum-nak, az oszlói természettudományos múzeum kurátorának. Az ár (amit végül szinte örömmel fizettek ki a norvégok) potom egy millió dollár volt.

Amint biztonságban tudta a leletet, Hurum a terület legjobbjait igyekezett összegyűjteni, hogy elemezzék, mit is talált. Első látásra egy lemur nagyságú és azokhoz hasonló testalakatú kis emlősről van szó, amely viszonylag fiatalon (kb. egy évesen) pusztult el. Ezt az bizonyítja, hogy tejfogai közül (sárga szín) még számos megtalálható, és mint a mellékelt CT mutatja, a végleges fogak (rózsaszín) még türelmesen várakoznak sorukra alattuk. Feltételezhető, hogy a fiatal nőstényt (mert az ún. bacculum, azaz péniszcsont hiányában nem nagyon lehet más) nemrég választotta el az anyja és kezdett el egyedül táplálkozni. Csontozata alapján az is valószínánek tűnik, hogy négy lábon közlekedett az ágakon és nem ugrált rendszeresen, mint a mai lemurok. 

Ami Idát különlegessé teszi az az, hogy néhány kulcs jegy alapján biztosnak látszik, a felületes hasonlóság ellenére nem egy ős-lemurról van szó. Nem találkozunk a lemurokra jellemző "fog fésűvel", sem a kurkászó karommal. Ehelyett a kis lény minden ujján köröm található és, ami talán még fontosabb, hüvelykujjai szembefordíthatóak. Vagyis nem egy orrtükrös majomról (Strepsirrhini) van szó (ahova a lemurok és lórik tartoznak), hanem egy orrtükör nélküliről (Haplorrhini). Mindezek alapján a cikk szerzői amellett törnek lándzsát, hogy a Darwinius vagy a "majomalkatúak" közvetlen ősének tekinthető, vagy az ős egész közeli rokonának. És ez az, ahol a vita kezdődik. Ugyanis sokak szerint a cikk eleve nem vizsgál elég jellemvonást ahhoz, hogy ilyen következtetést lehessen levonni (a szokásos 200-300 helyett, csak néhány tucatot) és nem vesz figyelembe néhány fontos leletet a közelmúltból. Hogy a kritika mennyiben megalapozott azt sajnos személyszerint nem tudom megítélni, annyit azonban megjegyeznék, hogy a cikk néhány szerzője, pl. Phil Gingerich mögött már elég komoly életmű áll, így őket aligha hajthatja a szenzációhajhászás, a hírnév utáni vágy.

És akkor végül a "hiányzó láncszemezésről": egyszerűen marha kicsi a valószínűsége annak, hogy valóban egy olyan fajt leljünk, amire valóban illik ez a jelző. Nem azért, mert ilyenek nem éltek, hanem mert a.) a fosszilizáció nem egy triviális dolog, ill. b.) adott időszakban valószínűleg több egymásra eléggé hasonlító faj élt, amelyek közül azonban csak egyik hagyott maga után ma is létező leszármazási vonalat és nem feltétlenül az, amelyiknek fosszilis egyedeit ismerjük. Ezen egykori, rokon fajok mindegyike, így a "hiányzó láncszem" is, hordozott közös, ősi jegyeket, amelyek ősiségét és fontosságát viszonylag könnyen felismerhetjük. De, pont a leírtak miatt, pusztán ezen jegyek jelenlétéből valójában nem következtethető az, hogy konkrétan egy "hiányzó láncszemről" van szó. Mindez valamilyen szinten szőrszálhasogatásnak tűnhet és természetesen a fontos átmeneti jegyeket hordozó fajokat a közbeszéd továbbra is "láncszemezni" fogja, de azért jó ha tudjuk, valójában miről is van szó.

Hurum és társainak lekesedése érthető, a Darwinius mindenképpen különleges lelet. De, hogy valóban 100 év múlva is visszaköszön-e ez a kép a tankönyvek lapjairól, mint azt a lelkes norvég felfedező állítja, az még nem biztos. Az Archaeopteryx és a Tiktaalik szinte biztos ott lesznek; Idának még várnia kell egy kicsit, hogy biztosan kiderüljön, valójában ki is, mi is volt ő.                     

(Aki további részletekre kíváncsi, annak ajánlom Gingerich saját magyarázatát, ill. az Ida tiszteletére futtatott blog karnevált.)