Az egyepetéjű ikereket leszámítva gyakorlatilag lehetetlen két teljesen egyforma genetikai állományú embert találni a bolygón. Ez a fajta variancia egészen természetes mindennapjaink számára. Vannak egészen praktikus oldalai, hiszen lehetővé teszi, hogy könnyen megkülönböztessük ismerőseinket, de nagyobb léptékben sem haszontalan: a kívülről gyakran nem is érzékelhető különbözőségek tették lehetővé, hogy a természetes szelekció nyomán a fajunk egyre jobban alkalmazkodjon a környezetéhez, egyre jobban kihasználva annak erőforrásait. (Tartott mindez egészen addig, amíg nem fordult a kocka és nem kezdtük a környezetet vadul saját igényeinkhez alakítani, de ez egy más tészta.)

A varianciát a DNS állományunkban rejlő apró és kevésbé apró különbségek okozzák. Ezek egy része már korábban is ismert volt: vannak a szekvencia szinten létező polimorfizmusok (ahol a genom adott pontján egy-egy nukleotida különbözhet) - ezeket deríti fel a HapMap project -, a genom bizonyos részein levő di- és trinukleotida ismétlődések számának különbözősége (ez az oka számos komoly megbetegedésnek pl. Huntington-kór, vagy spinocerebelláris ataxia), vagy a durva kromoszóma átrendeződések, amelyek általában szintén patológikus következményekkel járnak (pl. Down kór, egyes leukémia fajták).

Most azonban egy újabb kategóriával gazdagodott a varianciák eddig sem szegényes tárháza. Ezek az ún. másolatszám variációk (copy number variation - CNV), olyan pár ezertől egy millió bázipár hosszúságig terjedő DNS szakaszok, amelyek a kromoszómák adott pontján változó számban vannak jelen (vagy éppen hiányoznak, attól függően, hogy az adott szakasz duplikáción vagy deléción ment keresztül). Ha egészen pontos akarok lenni, a CNV-k jelenlétét már korábban is felismerték, de igazából csak a legutóbbi időben kezdtük komolyan értékelni őket a természetes variancia kialakításában.

Az emberi genomban 1,447 változó számú CNV-t tartalmazó régiót fedeztek fel, amelyek a genom majd 12%-át fedik le. Ez pedig pont elég ahhoz, hogy az emberek közötti, eddig 99,9%-osnak tartott hasonlóságot ~99,5%-ra "fokozzuk le". Lehet, hogy nem tűnik soknak, de lényeges eltérés.

Bár a legtöbb CNV a gének fehérjekódoló részén-, ill. a szabályozásukban fontos ultrakonzervált szekvenciákon kívül helyezkedik el, akad jópár, amelyik nem rest az említett fontos funkciójú helyeket érinteni. Az ilyen eseteknek márpedig értelemszerűen súlyos következményei lehetnek, hiszen gyakran működésképtelen gén allélokat hoznak létre. Így, ha mindkét szülő egy hasonló diszfunkcionális allélt hordoz az egyik kromoszómáján, nem elhanyagolható esélye lesz annak, hogy valamelyik utódjukba a génnek csak hibás formái kerülnek. Ez pedig, ha éppen nem is halálos kimenetelű, de gyakran növeli az esélyét bizonyos megbetegedéseknek. Ilyen pl. a skizofrénia (egy, a DISC1 gént érintő CNV esetében) vagy a szklerózis (az LPA apolipoprotein A gén esetében).

Ezért fontos a CNV-k megfelelő feltérképezése, amely lehetőséget ad mind a pontosabb diagnosztikára, mind arra, hogy felmérhessük, egyes populációk mely betegségekre fogékonyabbak.   

Redon, R, Ishikawa, S, Fitch, KR, Feuk, L, Perry, GH et al. (2006) Global variation in copy number in the human genome. Nature 444: 444-454.