Ha keresni kellene valami jelképet arra, hogy az emberiség milyen tehetséges teljes ökoszisztémák veszélybe sodrásában, invazív fajok betelepítésével, a cukornád varany (Bufo marinus) története jó eséllyel dobogós helyezést érne el. Mint annyi más hasonló esetben a helyszín Ausztrália (egész pontosan Queensland), ahova a szóbanforgó kétéltűeket a múlt század elején telepítették be a karibi térségből. Mint neve is utal rá, a varangy azokon a területeken érzi jól magát ahol a cukornád is terem, és (elvileg) remekül karban tartja a nádat pusztító rovarok populációinak méretét. Ebből a megfontolásból aztán orrba-szájba exportálták szerte a világban a különböző cukornád ültetvényekre, anélkül, hogy valamilyen hatástanulmány készült volna valaha a várható hatásukról. Így került 100 db. varangy 1935-ben Gordonvale-be, ahol aztán hamar kiderült, hogy a kártékony rovarokat ott ugyan nem pusztítják el, de elképesztő ütemben tudnak szaporodni (egy-egy nőstény 8-30 ezer (!) petét rak). S mivel hatalmasra megnőnek, kissebb helyi állatokat kíméletlenül elfogyasztanak, ugyanakkor mivel önmaguk mérgezőek, nincs ragadozó, ami a számukat kordában tartaná. Ausztráliában manapság tűzzel-vassal próbálják írtani őket, egyelőre azonban kevés eredménnyel.

Egészen enyhe öröm az ürömben, hogy a nagyütemű terjeszkedésük következtében (ismét) el lehetett csípni az evolúciót működés közben. Ráadásul a logika pofon egyszerű: természetes intuíciónk is azt mondja, hogy azok a békák amelyeknek nagyobb lábuk van, gyorsabban fognak haladni, így elvileg hamarabb terjeszkednek át még nem "belakott", tápanyagban gazdag területekre. Ausztrál kutatók pont ezt figyelték meg (miközben a varangy-terjeszkedés "frontvonala" áthaladt a közelükben). Valóban, a nagyobb lábú egyedek jelentek meg először, mi több, ha a később kolonizált területeken élő kétéltűeket hasonlították össze a korán kolonizált területeken élőkkel, akkor is egyértelmű volt, hogy a queenslandi kiindlási ponttól távolodva egyre nagyobb lábú varangyok fordulnak elő. Ha belegondolunk, ez sem meglepő, hiszen akik hamarabb érnek egy új helyszínre, sokkal jobb eséllyel szaporodnak sikeresen, mert még nem kell társaikkal versengeni a forrásokért. S a lábukkal együtt (sajnos), várható módon a sebességük is nőtt: míg 1945-64 között kb évi 10 km/es sebességgel terjeszkedtek, addig a legutóbbi felmérések szerint, napjainkban már 50 km/év körül járnak...
Klasszikus példája annak, hogy az evolúció miként alakítja egy faj jellegeit, bár gondolom az ausztrálok meglettek volna ezen bizonyítás nélkül is.
Phillips BL, Brown GP, Webb JK, Shine R (2006) Invasion and the evolution of speed in toads. Nature 439: 803.