tg-cbmass-20121025

Az emberi beszédnek számos genetikai komponense van: a légcső beszédhez szükséges anatómiai jellegzetességeinek fejlődése (akárcsak bármely más szervünk) egyértelműen számos gén interakciójától függ, és nincs ez nagyon másképpen az agy beszédképzéshez ill. -értéshez való "drótozásával" sem.

A napjainkban legelfogadottabb nézet szerint az agy beidegzése azonban nyelvfüggetlen, vagyis kvázi azonos egy kínai és egy baszk újszülöttben, legalábbis kezdetben. Egyfajta általános és nagyon plasztikus rendszert képzeljünk el, amely elvileg lehetővé teszi, hogy az újszülött bármely nyelven beszélni tudjon, és csak a tanulás kezdeti hónapjai sorén szűkül ez a potenciál be, a környezetből érkező stimulusok hatására, úgy, hogy végül egy adott nyelven szólal meg a kisbaba. Ezt támasztja alá az is, hogy ha egy polinéz újszülöttet egy amerikai család nevel fel, akkor előbbi tökéletesen fog angolul beszélni (nevelő szülei akcentusával), és semmilyen nyomát nem lehet majd látni (hangzásilag) valódi származásának.

Ezt a konvenciót próbálja most megkérdőjelezni egy új cikk, amelynek szerzőpárosa azzal a kicsit eretneknek számító gondolattal rukkolt elő, hogy a Föld egyes részein beszélt nyelvek egyes tulajdonságai genetikai okokra vezethetők vissza.

Az említett tulajdonság egy bizonyos nyelv tonalitása lenne, vagyis azon tulajdonsága, hogy kiejtés közben a hangmagasság is beleszámít-e a szó értelmébe (pl. kínai) vagy sem (pl. magyar). A gének pedig, régi ismerőseink: az ASPM és a microcephalin (MCPH), vagyis két olyan gén, amelyek termékei (más funkciók mellett) az agysejtek osztódását szabályozzák (és éppen ezért működésképtelenségük súlyos és általában végzetes betegséget okoz).

A két gén 2005-ben került a figyelem középpontjába, amikor egy amerikai kutatócsoport kimutatta, hogy mindkettőnek két verziója (azaz allélja) van, amelyek jellegzetes földrajzi eloszlást mutatnak, és az újabb - Európában gyakori, Afrikában pedig ritka - allélok, amelyeket valamiért favorizál a természetes szelekció, feltehetőleg kb. akkor jöttek létre, mint amikor kialakult az emberi művészet, ill. megjelentek az első városok. Az eredeti cikkek vad találgatást indítottak el, hogy az új alléloknak köze van az intelligenciához, s sajnos páran rasszista nézetek igazolására is megpróbálták felhasználni a megfigyelést. Pechükre, a rigorózusabb vizsgálatok abszolút semmilyen különbséget nem fedeztek fel a különböző allélok hordozói között, sőt a legújabb adatok fényében úgy tűnik, hogy az eredeti cikk szerzői tévedtek, és az ASPM új allélja nagyságrendileg régebben jelent meg mint ők gondolták (min. több tíz-, de akár százezer éve), ráadásul nincs is pozitív szelekció alatt. Az érdekes földrajzi eloszlás azonban maradt, és most közte és a tonalitás léte ill. nem-léte között próbál az új cikk ok-okozati összefüggést keresni.

A törekvés érthető, hiszen ha rátekintünk a térképre látható a korelláció, az azonban egész más tészta, hogy mit is jelent ez.(Például a kertben levő platánfa kora és törzskerülete között levő összefüggésnek értelemszerűen oka van: a fák biológiája olyan, hogy idővel vastagodik a törzsük. De ha egy grafikonon ábrázolom a platánfa korának függvényében, a Franciaország GDP-jének alakulását, látszólag szintén pozitív összefüggést kapok, ugyanakkor tudjuk, hogy ennek nincs biológiai jelentősége.)

A cikk szerzői nagyon óvatosak és sokszor hangsúlyozzák, hogy mindössze hipotézisról van szó, de - és ez szigorúan saját vélemény -, így is abba a hibába esnek, hogy nem mérlegelik megfelelően az alternatív magyarázatokat.

Lássuk először, hogy mit is gondolnak ők, miképpen lenne magyarázható a gének és a tonalitás közötti összefüggés. A hipotézis alapja az a megfigyelés is, hogy bizonyos agyi területek (egész pontosan a baloldali Heschl gyrus) mérete összefüggést mutat a tonális nyelvek elsajátításának képességével. Mivel az ASPM és a MCPH, mint az előbb említettem, az agysejtek osztódásában játszik szerepet, a magyarázat az lenne, hogy az új allélok hordozóiban valamiért a szóbanforgó agyterület kicsit kisebb lesz, ami aztán egy egész kicsit nehezebbé teszi a tonális nyelv elsajátítását. Hosszú generációk alatt ezek a kis különbségek felgyűlnek és a populáció fokozatosan nem-tonális kommunikációra vált.

Logikusan hangzik, csakhogy tényleg semmi bizonyíték (sőt) nincs arra, hogy a két gén különböző alléljainak akárcsak a legcsekélyebb hatása lenne az agyméretre, és azt sem vizsgálta még meg senki, hogy valóban van-e összefüggés a különböző allélok jelenléte és a tonalitás tanulása között (mivel a szerzők szerint apró különbségről van szó, kérdés, hogy lehetne-e egyáltalán mérni, ha létezne is ilyen).

Az igazság az, hogy szerintem az elég kézenfekvő alternatív magyarázat sokkal valószínűbb: egy egybeesésről van szó. Azért gondolom ezt valószínűbbnek, mert a nyelvek családfája nagyon hasonló topológiát mutat, mint a különböző népcsoportok genetikai rokonsága. Így ha feltételezzük, hogy a nem-tonális nyelvek közös tőről erednek, akkor elképzelhető az is, hogy egy olyan kis csoport beszélte először az ősi nem-tonális nyelvet, amelyben sztochasztikus vagy szelekciós (de nyelvtől független) hatásoknak köszönhetően elterjedt a két gén új, más populációkban viszonylag ritkán előforduló allélja. Aztán ahogy a csoport terjeszkedett és változott, mind az új allélok, mind a nyelv továbbadódott, egymással párhuzamosan, s mi ma ennek a folyamatnak egy késői állomását figyelhetjük meg.