tg-cbmass-20121025

Amikor két éve kijött a Science-ben a Mary Schweitzer nevével fémjelzett, T. rex kollagén (rész)szekvenciáját leíró cikk, csak kevesen sejthették, hogy milyen vihart kavar majd. Pedig csak talán a "hobbit háború" intenzitásához hasonlítható az a vádaskodás, cáfolat, ill. ellen-cáfolat sorozat, ami kezdetét vette. 

Sokan annyira valószerűtlennek tartották, hogy egy 68 millió éves csontból érdemi fehérje mintát lehetne izolálni, hogy készpénznek vették, hogy szennyeződésről van szó, és spontán véletlen a szekvencia egyezés. Mások azon keltek ki, hogy nem lett a teljes tömegspektrometriai adatsor nyílvánossá téve, és kevéssé elegánsan azt sejtették, hogy Schweitzerék azért nem tették meg ezt, mert takargatnivalójuk van. Végül publikus lett az adatsor, és bár nem sikerült minden kritikus kielégíteni, az eredeti tanulmányon nem sikerült tartós fogást lelni.

Egy ma megjelent cikk pedig a Schweitzer-csoport rekontráját jelenti: hasonló technikákkal (és ezúttal két, független helyen, párhuzamosan végezve az elemzést, ill. azonnal közzétéve a teljes adatsorokat) egy 80 millió éves hadroszaurusz, Brachylophosaurus canadensis maradványait elemezték. Kollagént ezúttal is sikerült találni (ami, bármilyen gyakori és ellenálló ez a fehérje, továbbra sem triviális, hiszen a puha szövetek csak a legeslegritkább esetekben örződnek meg), és a molekuláris filogenetikai elemzés pedig oda helyezte a dinót, ahova intuíciónk szerint való lenne: a Tyrannosaurus mellé. Mindez azt látszik alátámasztani, hogy az eredeti tanulmány is valós adatokon alapul, és habár egy teljes dinoszaurusz genom rekreálása a nagyon messzi (és valószínűleg soha meg nem valósuló) jövőbe veszik, apróbb fehérjeszekvenciák segítségével jobban megismerhetjük ezeknek a rég kihalt fajoknak a rokonsági kapcsolatait.

"Egy szigorúan szárazföldi állat, amely kezdetben táplálékáért vadászva csak alkalomadtán merészkedett sekély vízbe, majd patakokba és tavakba, végül egy teljesen vízi élőlénnyé alakult, amely nem riadt vissza a nyílt óceántól sem."

Ezekkel a szavakkal írta le Darwin a fókák (az ő korában még csak feltételezett) kialakulását, és az idő fényesen visszaigazolta. Legutóbb a kanadai Nunavut inuitok lakta szigetvilágából került elő egy kb. 22 millió éve élt, 110 cm hosszú ragadozó maradványa, amely minden jel szerint az úszólábúak egyik legősibb (ismert) képviselője lehet.

A keresztségben Puijila darwini nevet kapó lény ("puijila" inuitul "fiatal tengeri emlőst" jelent) leginkább egy vidrára emlékeztetett és valószínűleg, ahogy azt Darwin megjósolta, azokhoz igen hasonló életmódot folytatott, a helyi patakokban és tavakban keresve "kenyerét". Ugyanakkor a koponya, és különösen a fogazat, jellegzetességei eygértelművé teszik, hogy nem egy különös ősi vidrával állunk szemben, hanem nagyon is egy "fókával".

A Puijila fellelési helye azért is fontos, mert pontot tehet az úszólánúak kialakulásának helyét firtató viták végére. Korábban már felmerült, hogy valahol errefele élhetett ennek a csoportnak az őse, de mindmáig, fosszíliák hiányában ezt sokan nem vették komolyan.

Pedig minden jel szerint ez lehetett a valóság, és a kialakulás körülbelüli időpontja alapján egy valószínűnek tűnő okot is megjelölhetünk az óceánlakó úszólábúak kialakulására: a telente befagyó édesvizek választás elé állíthatták az állatokat - vagy meghódítják a tengert, vagy gyakori éhkoppal kell számolniuk. A tengeri életmódra való áttérés után kétirányban hódították meg az amerikai kontinens partvidékét - a keleti parton alakultak aztán ki a valódi fókafélék, míg a nyugati parton a szárazföldön kevésbé esetlen ún. füles fókák jöttek lére. 

A különleges lelet tiszteletére, a Kanadai Természettudományos Múzeum igen pöpec kis honlapot hozott létre, ahol igen részletesen meg lehet tekinteni a maradványokat (akár 3D-ben is), részletesen elovashatjuk a fölfedezés körülményeit és egyéb érdekességeket is találunk (pl. onnan tudhatjuk, hogy egy hímről van szó, hogy megtalálták az ún. baculumot, a ragadozókra jellemző "pénisz csontot").  

A "Bad Science" nagy valószínűséggel az elmúlt évek egyik legjobb könyve mindazok számára, akiknek elege van abból, hogy lassan már a csapból is az "ezós gondolkodásmód" folyik, és látszólag komoly emberek is marokszámra tömik magukba és családjukba a multivitamin tablettákat, ill. halolajkapszulákat. A könyv szerzője, Ben Goldacre, foglalkozására nézve orvos, szombatonként pedig a The Guardian kolumnistája. Azonos című, szombatonként jelentkező rovata menetrendszerű pontosággal szedi le a keresztvizet a védőoltásokkal ijesztgető kóklerekről, a sületlen "milyenazideálisfagyi" típusú egyenleteket tudományrovatban leközlő újságokról, a homeopatákról, táplálkozási gurukról - mindazokról, akiknek tevékenysége tudományosnak nem nevezhető, mégis előszeretettel bújnak a tudományosság álcája mögé.

A könyv eredeti kiadása is ezeket a problémákat vette végig, igencsak olvasmányos stílusban. Egy kivétellel: Goldacre blogjában gyakran ír az ún. AIDS-tagadókról, azokról akik szerint nem a HIV vírus okozza a megbetegedést, és az antiretrovirális szerek valójában csak a gonosz gyógyszeripar pénzszerző machinációinak tekinthetők, hatásuk pedig amúgy sincs, csak mellékhatásuk. Az első kiadásból hiányzik az erre vonatkozó fejezet, mint a napokban kiderült azon okból, hogy tavaly még perben állt az AIDS-tagadók egyik emblematikus alakjával, Matthias Rath-al. Mára azonban a per véget ért, pont időben, hogy az extra fejezet bekerülhessen a második kiadásba; aki pedig az elsőt már megvette, az letöltheti a plusz oldalakat. (Akinek pedig még nem volt szerencséje a könyvhöz, ízelítőt kaphat belőle.) 

Rath munkásságában nemcsak az a szürreálisan borzasztó, hogy emberek millióinak az életét teszi tönkre (Nádori Gergő részletesen is ír a fejezetről), hanem az is, hogy sok más szélhámostól eltérően neki valóban van tudományos végzettsége, így tisztában kell legyen azzal, hogy mit csinál. Szomorú módon az AIDS-bagatelizáló klubba még más fajsúlyos kutatók is bekerültek, pl. Peter Duesberg, akinek az egyik legjobb "tanítványa", Christine Maggiore pár hete halt meg AIDS-ben. Három évvel élte túl hároméves kislányát, akit szintén ez a kór vitt el...

(Vendégmunkásunk, SexComb tollából.) Újabb ÉRTEM cikk kerül a boncasztalra, ezúttal a molekuláris genetika tárgyköréből, Biokémiai hasonlóságok címmel. Az eredeti itt található.

"A biokémiai taxonómia egyik legfontosabb eljárása a fehérjén belüli aminosav-sorrend (szekvencia) meghatározása, illetve a DNS-ben lévő bázishármasok (tripletek) sorrendjének megállapítása. A kutatók DNS- és fehérje-szekvencia analizátorokat alkalmaznak e sorrendek a meghatározásához."

A molekuláris biológia fejlődésével lehetővé vált gyorsan, olcsón meghatározni rövidebb DNS szakaszok bázissorrendjét, ugyanis a DNS szekvenálás gépesíthető, egyetlen közepesen képzett munkatárs képes kiszolgálni egy szekvenáló-gépet, így egyetlen reakció költsége öt-tíz euró körül mozog, amely körülbelül ezer-ezerötszáz bázis leolvasását teszi lehetővé. A fehérjék aminosavsorrendjének meghatározására is van lehetőség, ám ezek az eljárások lassúak így meglehetősen költségigényesek, ilyen célokra szinte sohasem használják őket. Az adatbázisokban szereplő fehérjeszekvenciák túlnyomó többsége egyszerűen a DNS bázissorrendje alapján "lefordított" fehérje. A DNS esetében bázishármasokról csak a fehérjéket kódoló szakaszok esetében beszélhetünk, mivel valóban három bázis határoz megy egy aminosavat, ám a fehérjéket nem kódoló szakaszok esetében ez a szóhasználat értelmezhetetlen, így innentől csak DNS bázissorrendről beszélnék, a cikk szerzője is nyilván erre gondolt. A DNS bázissorrend vizsgálatának óriási előnye, hogy matematikai módszerekkel is elemezhető, így nem jelenik meg az a pontatlanság, amelyet az egyes külsődleges jellegek értékelése szükségképpen tartalmaz, hiszen nem önkényesen kijelölt jellegeket vizsgálunk. A cikk szerzőjének választása éppen a citokróm c fehérjére esett, maradjunk hát ennél a példánál. A citokróm c a mitokondriumban található, a sejt energiatermelési folyamatai során egy elektront szállít. Éppen mivel ilyen alapvető folyamatban vesz részt, kevéssé változékony fehérje, homológja könnyen azonosítható az éppen vizsgált szervezetben, ráadásul a hossza kevéssé változékony, így az egyes fehérjék könnyen összehasonlíthatóak, éppen ezért alkalmas evolúciós vizsgálatokra.

"Most nézzük meg a selyemhernyó lepkéjének sorát (a táblázat 15. oszlopa), és haladjunk lefelé a gerincesek között osztályról osztályra. Figyeljük meg, hogy e rovar citokróm c fehérjéje közel ugyanolyan mértékben különbözik olyan egymástól igen eltérő szervezetekétől, mint az ember, a pingvin, a teknős, a tonhal és az orsóhal. Figyelembe véve az említett szervezetek közti óriási változatosságot, meglepő, hogy citokróm c fehérjéjük tekintetében mindannyian majdnem ugyanolyan százalékban különböznek a selyemhernyó lepkéjétől."

Ez miért lenne meglepő? Bátorkodtam az ábrán színekkel jelölni az egyes élőlénycsoportokat: Pirosak az emlősök és az egy szem erszényes, a kenguru, kékek a gerincesek. Zöld az egyetlen ízeltlábú, sárga az egyetlen növény, narancssárga az egyetlen baktérium. A lepke és az ember utolsó közös őse ugyanaz az állat volt, mint a lepke és az orsóhal utolsó közös őse, hiszen ezek az élőlények mind gerincesek, amelyek teljesen különálló törzset alkotnak. Egy ló rendszertani értelemben pont annyira különbözik egy lepkétől, mint egy ponty. A táblázat adatai éppen ezt támasztják alá. Mindez miért mond ellent az evolúciónak? 

"Ez a felfedezés azért olyan megdöbbentő, mert ellentmond a darwini elvárásoknak. Az evolúciós skálán a selyemhernyó lepkéjétől felfelé haladva azt várnánk, hogy molekuláris szinten egyre nagyobb különbségeket tapasztalunk majd."

"A darwinizmusból az következne, hogy ha összehasonlítjuk a ma élő szervezeteket, akkor nagyobb molekuláris távolságot tapasztalunk a rovaroktól a kétéltűekig, mint a ma élő halakig, még nagyobb távolságot a hüllőkig, és még ennél is nagyobbat az emlősökig. A valóság azonban nem ezt a mintát igazolja vissza."

Miért várnánk nagyobb különbségeket? Ezelőtt körülbelül ötszáz–ötszázötven millió éve élt egy jószág, amelynek távoli leszármazottainak egyik csoportjából lettek az ízeltlábúak, másik csoportjából a gerincesek. Miután különvált ez a két leszármazási vonal, nyilván nem hoztak létre közös utódokat, véletlenszerű mutációk történtek bennük. A két vonal szétválása után mindkét leszármazási vonalban mutációk történtek a citokróm c génben, ám ezek egymástól független események kellettek, hogy legyenek, mivel nem tudunk róla, hogy ízeltlábúak valaha kereszteződtek volna gerincesekkel. A cikk felvetése teljesen téves, nem igazán értem, milyen gondolatmenet alapján jutott a szerző erre a következtetésre. A ma élő selyemlepke nem őse az embernek. Azt hiszem, ennek a belátásához egy kis józan észen kívül semmi más nem szükséges. A két élőlénynek a távoli múltban valóban volt egy közös őse, ám azóta egymásról mit sem tudva változtak, teljesen külön utakon.

"Például a darwinisták a kétéltű kecskebékát egy többszörös elágazás termékének tekintik, amely a kétéltűek hüllőkhöz vezető ágáról való leágazás után ment végbe. Ez azt jelenti, hogy bár a kecskebéka a gerincesek egy olyan rendjének a tagja, amely a hüllőknek is őse, ő maga nem őse a hüllőknek. "

"A darwinizmusból az következne, hogy ha összehasonlítjuk a ma élő szervezeteket, akkor nagyobb molekuláris távolságot tapasztalunk a rovaroktól a kétéltűekig, mint a ma élő halakig, még nagyobb távolságot a hüllőkig, és még ennél is nagyobbat az emlősökig."

"A hagyományos darwini forgatókönyv szerint a kétéltűek a halak és a szárazföldi gerinces állatok közötti átmenetek."

Itt egy alapvető tévedéssel van dolgunk: A ma élő kecskebéka nem őse a hüllőknek. Azért nem, mert hüllők már jó néhány millió éve élnek a földön, így ha a tegnap befogott kecskebéka az ő elődjük, ez azt feltételezné, hogy a nyomorult jószág több tízmillió éves matuzsálem, hiszen ő nemzette azokat az utódokat, akikből később a hüllők alakultak ki. Maradjunk annyiban, hogy ez kizárható. Annak idején létezett egy állatcsoport, amely akkoriban a mai kétéltűekre hasonlított inkább, őbelőlük alakultak ki idővel a mai hüllők és a mai kétéltűek. A ma élő béka nyilvánvalóan abba a csoportba tartozik, amely nem indult el a hüllővé válás útján, hanem megőrizte ennek az ősi csoportnak a jellegzetességeit. Ez nem jelenti azt, hogy a hozzá vezető leszármazási vonalban nem történtek mutációk. Nyilván ebben a leszármazási vonalban is számos mutáción átesett már a citokróm c gén, mert a hüllők kialakulása óta eltelt időben a kétéltűek is változtak. Az érdekes az, hogy mindezzel az első idézet tanúsága szerint a szerző is tökéletesen tisztában van, azonban valamiért mégis egy ennek ellentmondó gondolatmenetet követ az egész cikk során, így tudatosan egy sohasem létezett elmélet cáfolatát fejti ki. A kérdés csak az, hogy mindezt miért? Ugyanez a helyzet a hallal is. A ma élő ponty nem lehet a ma élő ló őse, hacsak nem feltételezzük, hogy a lerakott ikráiból csikók kelnek ki. Annak idején élt egy hal, a két csoport utolsó közös őse, amelynek utódai meghódították a szárazföldet, belőlük fejlődtek ki a szárazföldi gerincesek. Ugyanezen hal leszármazottainak egy másik csoportja nem indult el ezen az úton, maradt, ahol volt, a vízben. Egy hal és egy ló utolsó közös őse pontosan ugyanaz az egyed volt, mint egy hal és egy teknős közös őse. Miért kellene egy hal citokróm c fehérjéjének jobban hasonlítani egy teknősére, mint egy lóéra? A lóhoz és a teknőshöz vezető leszármazási vonal pontosan ugyanabban az időpillanatban vált el a halhoz vezető leszármazási vonaltól. Miért kellene köztük nagymértékű különbséget látni? Rajzoltam egy ábrát a boncolgatott cikk által felvetett kérdésről. A citokróm c fehérje egy rövid szakaszának az elképzelt változásait tüntettem fel rajta.

Ez a kitalált modell mutatja be a cikk hibás alapvetését, vagyis, hogy a gerincesek citokróm c fehérjéjének egyre jobban kellene különböznie a selyemlepke azonos fehérjéjétől. A képlet egszerű: Selyemlepke-Ponty: egy eltérés. Selyemlepke-Béka: két eltérés. Selyemlepke-Teknős: három eltérés és így tovább. Az adatok valóban nem ezt mutatják. Mi hát a hiba?

Az első hiba a rosszul megválasztott vonatkoztatási pont. A szerző valamiért kiindulási alapként a ma élő selyemlepke citokróm c fehérjéjét kezeli őstípusként, amelyből a többi kifejlődött. A két élőlénycsoportnak valóban közös őse volt, ám ez az állat ötszázmillió évnél is régebben élt. Ha a mai selyemlepke citokróm c fehérjéjét választjuk viszonyítási alapnak, akkor ezzel feltételezzük, hogy az azonos az ötszázmillió éve élt közös ős citokróm c fehérjéjével. Felmerül a kérdés, hogy ez lehetséges –e? A Uniprotadatbázisból bátorkodtam kikeresni néhány ízeltlábú állat citokróm c fehérjéjét és összehasonlítani ezeket. Az eredmények az alábbi táblázatban láthatóak:

Minden vizsgált szervezet az ízeltlábúak törzsébe tartozik, azonban látható, hogy az ő citokróm c fehérjéik is nagymértékben különböznek egymástól. Például a mézelő méh (Apis mellifera) citokróm c fehérjéje csak 78,7 százalékban egyezik meg a selyemlepke (Bombyx mori) citokróm c fehérjéjével, ami elég nagy különbség. Be kell, hogy lássuk, hogy az ízeltlábúak törzsében is történtek mutációk az utóbbi ötszázmillió évben, az ő citokróm c fehérjéik is különböznek egymástól. (Az lenne a furcsa, ha nem történtek volna.) Ezek után, ha valaki abból indul ki, hogy a ma élő selyemlepke citokróm c fehérjéje ugyanaz a fehérje, amelyből annak idején a gerincesek citokróm c fehérjéi kialakultak, akkor legalábbis illene bizonyítania, hogy miért éppen az ezt a fehérjét kódoló gén kerülte el a mutációkat az utóbbi ötszázmillió évben? Miért olyan különleges ez a mai selyemlepkéhez vezető leszármazási vonal, hogy változatlanul megőrizte az ősi citokróm c fehérjét, miközben a többi ízeltlábúban rengeteg mutáció történt e fehérjében? Miért nem a mézelő méh, vagy a maláriaszúnyog citokróm c fehérjéjét választotta kiindulási alapnak a szerző? Ugyanez a hiba a ponty vonatkoztatási pontként használatával is, feltételezhetően az ő citokróm c fehérjéje sem egyezik már meg az emlősökkel közös ős hasonló fehérjéjével.

A második hiba az, hogy elfeledkezik róla, hogy ezek az élőlények az utóbbi néhány százmillió évben is éltek, szaporodtak, nyilván mutációk is bekövetkeztek bennük. Amint elválik egymástól két leszármazási vonal, onnantól mindkét vonalban véletlenszerűen, ráadásul egymástól teljesen függetlenül történnek mutációk. Ha ezt is számításba vesszük, nyugodtan átrajzolhatjuk a fenti egyszerű ábránkat. Ha feltételezzük, hogy egyetlen élőlény sem ellenálló a mutációkkal szemben – mint ahogy minden kísérleti adat ezt bizonyítja – és minden egyes lépésben egy újabb véletlen mutációt illesztünk a már meglévő fehérjékbe, azonnal átalakul a kép:

Ha ugyanígy megszámoljuk az eltéréseket, alapvetően más eredményre jutunk: Selyemlepke-Ponty: hét eltérés. Selyemlepke-Béka: nyolc eltérés. Selyemlepke-Teknős: nyolc eltérés. Selyemlepke-Ló: nyolc eltérés. Selyemlepke-Ember: nyolc eltérés. Ponty-Béka: négy eltérés. Ponty-Teknős: négy eltérés. Ponty-Ló: négy eltérés. Ponty-Ember: öt eltérés. Mivel véletlenszerűen illesztettem be a változásokat egy dobókocka segítségével, így némileg ingadozik az eredmény, ám az összkép nem változik: Körülbelül azonos eredményt kapunk vissza az egyes leszármazási vonalakban, a folyamat végére előálló selyemlepke-fehérje éppen úgy különbözik az ember és a béka fehérjétől, eltűnik az előző, hibás modell alapján várt különbség. Ha megnézzük a  valós eredményeket, éppen ugyanezt látjuk. Úgy tűnik, megint sikerült magyarázatot találnunk egy természeti jelenségre az értelmes tervező mellőzésével is: A selyemlepke ősei semmilyen módon sem keveredtek a gerincesek őseivel vagy ötszázmillió éve, így a két csoportban egymástól független mutációs események történtek. Ráadásul ugyanígy a kétéltűek sem váltak hirtelen ellenállóvá a mutációkkal szemben csak azért, mert kialakultak a hüllők, majd az emlősök.

"Először is: a tudomány szerint a mutációk aránya a generációs időhöz viszonyul, s a különböző molekulák mutációs aránya azonos az egyes generációkban. "

Ez nem tudom, melyik tudomány szerint van így, a biológia tudománya például semmi ilyesmit sem állít. Lássunk egy példát! Gondolom mindenki hallott már arról, hogy minél idősebbek a szülők, annál nagyobb eséllyel szenved a születendő gyermekük valamilyen örökletes betegségben. Vegyük például a már emlegetett Down-kórt. Ismert, hogy a negyven felett szülő nők gyermekiben sokkal gyakoribb a Down-kór, mint a fiatalon szülő nők esetében. Ha elolvassuk a Wikipedia idevágó fejezetét, még egy ábrát is találunk:

Vagyis a harminc évesen szülő nőknek egy ezrelék eséllyel születik Down-kóros gyermeke, míg a negyven évesen szülő nőknek egy százalék esélye van Downos utód létrehozására. A nők testében a petesejtek a magzati élet során kialakulnak, soha többet nem osztódnak. Ha egy nő harminc évesen szül, pontosan ugyanakkor keletkezett petesejtje termékenyül meg, mint ha negyven évesen szülne. Akkor mégis miért különbözik a cikk írója szerint az öröklött betegségek, ez esetben a Down-kór előfordulásának aránya, ha szerinte nemzedékenként azonos mennyiségű mutáció történik? A vizsgált esetben pontosan egy nemzedék választja el az anyát gyermekétől, mégis a mutáció esélye éppen tízszeres ha negyven évesen szül egy nő, mint ha harminc évesen alapít családot. Hogyan lehet ez? Nagyon egyszerű, a mutációk gyakorisága nem azonos nemzedékenként, függ a nemzedékek hosszától is, mivel egy ivarsejtben osztódás nélkül, nyugalomban is történhetnek mutációk. Ezzel azt hiszem sikerült is cáfolni az idézett állítást.

"Ezen kívül az egyes fehérjék mutációs aránya még ugyanazon a fajon belül is eltérő. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy a molekuláris óra elmélete helyes legyen, nem egy, hanem több ezer molekuláris órával kellene számolni."

A "molekuláris óra" nem létezik, egyszerűen egy jelenség leírása, nem valós, működő szerkezet. Egy "molekuláris óra" egy homológ szakasz két vagy több szervezet genomjában, amelynek a különbségeit vizsgáljuk. Egy ilyen szakaszt, azaz egy "molekuláris órát" a kísérletet végző kutató jelöl ki, az adott kísérlet szempontjai alapján. Mutációk véletlenszerűen történnek, tehát nagyon nagy időszakokat nézve egy adott DNS szakaszban körülbelül adott mennyiségű mutáció keletkezik. Mindez annyit jelent, hogy két különböző élőlényben ugyanaz a homológ, azaz egymásnak megfelelő DNS szakasz minél több mutációt tartalmaz, annál régebben váltak külön, azaz annál régebben élt a két élőlény utolsó közös őse. A fenti táblázatból is mindössze annyi olvasható le, hogy az ember és a majom utolsó közös őse sokkal később élt, mint az ember és a béka, vagy az ember és a molylepke utolsó közös őse. Egyetlen élőlényben sem ketyeg a szerző által feltételezett "molekuláris óra", hiszen semmi szükségük sem lenne rá, mondjuk egy békának mi szüksége lenne rá, hogy számon tartsa, mikor élt a halakkal közös őse? Meg kell, hogy állapítsuk, a szerzőnek fogalma sincs arról, mit is nevezünk ebben az esetben "molekuláris órának". Az adott genomban lévő "molekuláris órák" száma így egyedül a szemlélőtől függ, azaz annyi molekuláris óra létezik egy genomban, amennyit kijelölünk. Ha a citokróm c gént vizsgáljuk, akkor egy molekuláris óránk van, ha mellé vesszük az aktint és az RNS polimeráz II gént, akkor máris három. Amennyiben megfelelő mennyiségű időnk és pénzünk van, több ezer molekuláris órával is számolhatunk, ám ennek nem sok értelme lenne. Ha megbízható törzsfát akarunk felállítani, érdemes több gén alapján dolgozni, mivel véletlen események átlagát mérjük egy ilyen vizsgálattal, így az egyes gének vizsgálatával kapott eredmények kisebb-nagyobb mértékben eltérhetnek egymástól, ám túlzásokba sem érdemes esni.

" Az azonos univerzumon belüli működés szükségessége az összes élő szervezettel szemben azonos fizikai és kémiai igényeket támaszt. Egy intelligens cselekvő számára logikus és egyszersmind hatékony is az élőlényeket közös biokémiai alapon megtervezni."

Számomra éppen ez az értelmes tervezés elméletének leghihetetlenebb része. Ha már úgyis ugyanazt a folyamatot végzi egy fehérje, nevezetesen a citokróm c egy elektront szállít a mitokondriumban, akkor minek belőle ennyi különböző változat? Ha a fenti állítás igaz, azaz azonos feltételekre az értelmes tervező azonos molekulákat tervez, miért különböznek mégis az egyes élőlényekben leírt citokróm c fehérjék? Hogy az eredeti cikk példájánál maradjak: Nagyon nehéz elképzelni, hogy az ember és a rhesus majom anyagcseréje annyira különbözne, hogy új citokróm c fehérjét kellett hozzá tervezni. Akkor meg minek? Nem gondolnám, hogy az ember és a ló szervezete olyan alapvető folyamatokban különbözne,  hogy az ő citokróm c fehérjéjük már tizenkét százalékban kell hogy különbözzön. Miért vette mégis a fáradtságot az értelmes tervező, hogy ennyi különböző citokróm c fehérjét tervezzen, ha úgyis "azonos fizikai és kémiai igények" –nek kell megfelelnie? Ennek fényében vegyük szemügyre az ÉRTEM mozgalom egy régebbi cikkét a fehérjékről (Molekuláris gépezetek):

" Viszont, mivel a csilló összetettsége egyszerűsíthetetlen, ezért nem lehetnek működőképes elődei. Miután az egyszerűsíthetetlenül összetett csillónak nem lehet működő őse, ezért nem jöhetett létre természetes kiválasztódás révén, amely igényli a működés folytonosságát a munkájához. A természetes kiválasztódás tehetetlen, ha nincs működés, melyet kiválaszthatna."

" Az egyszerűsíthetetlen összetettségre tengernyi további példa van, többek között a fehérjeszállítás, a véralvadás, a zárt körkörös DNS, az elektronszállítás, a baktérium ostora, a telomerek, a fotoszintézis, annak szabályozása, hogy hogyan készüljön az RNS-másolat a génről, és még számos hasonló."

"Ahogy a képcsövet, a vezetékeket, az anyacsavarokat és a fémcsavarokat tartalmazza a tévékészülék, úgy számos fehérje olyan struktúráknak az alkotórésze, amelyek csak akkor működnek, hogyha valóban minden alkotórész a helyén van."

Tehát tulajdonképpen az elektronszállítás, amelyet a mitokondriumban éppen a citokróm c végez egy egyszerűsíthetetlenül összetett rendszer. Az ember és a búza elektronszállítást végző fehérjéje majdnem negyven százalékban különbözik egymástól. Az ember és a Rhodospirillum rubrum baktérium elektronszállítást végző fehérjéje hatvanhat százalékban különbözik egymástól. Ha egy egyszerűsíthetetlenül összetett rendszer egyik elemének a kétharmada megváltozhat, és zavartalanul működik az nem üti agyon eleve az egyszerűsíthetetlen összetettség tényét? Ha a "molekuláris gépezet" kétharmada nyugodtan kicserélődhet, akkor nem lehetséges, hogy mégis csak nyílik némi tere a véletlen változásoknak is? Ha egy egyszerűsíthetetlenül összetett rendszer egyik alkatrészéből több ezer, egymástól nagy mértékben, akár kétharmadában is különböző változat létezik, akkor tulajdonképpen miért is egyszerűsíthetetlen? Olvassuk csak el az "egyszerűsíthetetlenül összetett" meghatározását:

"Ebben Behe azokat a rendszereket nevezi egyszerűsíthetetlenül komplexnek (EK), amelyek:  „számos jól illeszkedő, egymással kölcsönhatásban álló részből állnak, melyek hozzájárulnak az alapvető funkcióhoz, s ahol e részek bármelyikének eltávolítása a rendszer működésének megszűnéséhez vezet”. "

Gondolkodjunk el ezen egy pillanatra! "számos jól illeszkedő, egymással kölcsönhatásban álló részből állnak" "csak akkor működnek, hogyha valóban minden alkotórész a helyén van" Vagyis akkor az egyik elem módosítása mindenképpen feltételezi a rendszer összes többi elemének módosítását is. Ha nem így lenne, akkor bizony azonnal tere nyílna az evolúciónak is, hiszen ha az egyes "alkatrészek" a többitől függetlenül is nagymértékben megváltozhatnak, akkor már nem is olyan hihetetlen a feltételezés, hogy bizony véletlen folyamatok is kialakíthatták a rendszert alapelemeiből. Tulajdonképpen ezek szerint annyi egyszerűsíthetetlenül összetett elektronszállító rendszer létezik, ahány citokróm c fehérje. Ez mennyi lehet? Százezer? Mondjuk egymillió? Nagyon kevés élőlény genomját ismerjük, de így is rengeteg különböző citokróm c fehérjét találtunk eddig, amelyek egymástól nagyon nagy mértékben különböznek. Ez bizony ugyanannyi új, egyszerűsíthetetlenül összetett rendszert jelent, amelyet bizony az értelmes tervezőnek egyesével újra meg kellett terveznie, hiszen nem alakulhatott ki valamiféle egyszerűbb rendszerből, mindet újra fel kellett találnia, mégpedig saját magának. Nem tűnik ez kicsit sok felesleges munkának? "Az azonos univerzumon belüli működés szükségessége az összes élő szervezettel szemben azonos fizikai és kémiai igényeket támaszt." Mégis zavarbaejtően sok egyszerűsíthetetlenül összetett rendszer létezik egy egyszerű, jól körülhatárolható feladatra is, nevezetesen az elektronszállításra. "Egy intelligens cselekvő számára logikus és egyszersmind hatékony is az élőlényeket közös biokémiai alapon megtervezni." Valóban. Viszont felmerül a kérdés, hogy miért nem így cselekedett akkor? Verejtékes munkával újra és újra megalkotott ugyanarra a feladatra akárhány, egymástól nagymértékben különböző egyszerűsíthetetlenül összetett rendszert. Miért? A szokásos érvelés: "Mért tervezték meg az Oldsmobilt, amikor egy Mazda, vagy egy Ferrary sokkal jobb." (ID_EGEN hozzászólása egy korábbi cikkhez). No de miért hagyja az értelmes tervező szanaszét heverni a régebbi változatokat, miért nem a jobbat használja mindenhol? Ha választhatnék, hogy egy Oldsmobillal induljak el valahová, vagy egy Ferrarival, én bizony az utóbbi mellett döntenék. Azonkívül melyik az Oldsmobil és melyik a Mazda, melyik a Ferrari? A ló citokróm c fehérjéje a legújabb, tökéletes változat, vagy a lepkéé? Netán a rizsé? Az emberé? De akkor miért van a többi? Ezek az élőlények is élnek, láthatóan nagyon is jól működik a citokróm c fehérjéjük, legalábbis nem tudok róla, hogy az ember/ló/lepke elektronszállító rendszeréről valaha leírták volna, hogy nagyságrendekkel rosszabbul működik, mint a többieké. Így sajnos visszajutottunk az alapkérdéshez, vagyis, hogy az értelmes tervező miért tervez ugyanarra a feladatra sok különböző rendszert, ha "...logikus és egyszersmind hatékony is az élőlényeket közös biokémiai alapon megtervezni." Mi erre az értelmes tervezés mozgalom magyarázata?

Ha már itt tartunk, vegyünk szemügyre egy másik példát, mondjuk teljesen véletlenül az állandó vesszőparipámat, a Drosophila melanogastert, azaz az ecetmuslicát. Ha kikeressük a citokróm c fehérjét a Drosophila genom adatbázisból, azt a meglepő tényt tapasztaljuk, hogy a légynek nem egy, hanem két citokróm c génje van. Ezek egymás mellett helyezkednek el a második kromoszómán, citokróm c proximal és citokróm c distal néven találhatóak meg a Flybase oldalon.

Ha összehasonlítjuk a két gén által kódolt fehérjék szerkezetét, újabb meglepetés vár ránk: A citokróm c proximal fehérje száznyolc aminosav méretű, míg a citokróm c distal százöt aminosav hosszúságú. Ha egy, a fentihez hasonló illesztést végzünk egy megfelelő programmal, azt tapasztaljuk, hogy a két fehérje harminc százalékban különbözik egymástól.

Ez a különbség a fenti táblázaton a selyemlepke-ember távolságnak felel meg. Ezt hogyan magyarázza az értelmes tervezés elmélete? Adott egy egyszerűsíthetetlenül összetett rendszer, aminek egy alkatrészéből egyetlen egyeden belül is két változat létezik, amelyek ráadásul egymástól is gyökeresen különböznek. Miért tervezett az értelmes tervező ebbe az egy jószágba két citokróm c fehérjét? Itt bizony nem áll az a magyarázat, hogy különböző körülményekhez kellett alkalmaznia az egyes változatokat. De akkor hogyan lehet egy egyszerűsíthetetlen rendszerből ugyanabban az egyedben kettő? Nyilván az egyik jobban működik, mint a másik, de akkor minek van ott mellette a rosszabbik is? Ugye a magyarázat erre is készen áll: "Mért tervezték meg az Oldsmobilt, amikor egy Mazda, vagy egy Ferrary sokkal jobb." Na jó, de akkor minek építette be az értelmes tervező ezt a két rendszert ugyanabba az állatba?

Olvassuk el, mit is csinál ez a két fehérje a légyben!  A citokróm c fehérje az elektronszállítás mellett az apoptózis folyamatában is szerepet játszik. A cyt-c-d gén csak a hím csíravonalban fejeződik ki, míg a cyt-c-p az egész szervezetben. A cyt-c-d gén elrontása csak a spermiumképzést gátolja, míg a cyt-c-p gén elrontása az embrió korai halálához vezet. Arama E. és munkatársai 2006 –ban elvégeztek egy kísérletet: Elrontották a cyt-c-d gént, e mutáció hatására zavar keletkezett a spermiumképzésben, a hímek terméketlenek lettek, ám ha ezekben a sejtekben mesterségesen kifejeztették a cyt-c-p vagy a cyt-c-d gént, megállapították, hogy mindkét fehérje képes ellátni a citokróm c distal fehérje feladatát, mindkét csoport hímjei termékenyek voltak. Ezek után kipróbálták, mi történik, ha a cyt-c-p gént rontják el: Mint ahogy már írtam, ezek az állatok a petéből sem kelnek ki, nagyon korán elpusztulnak, ami nem meglepő, ha egy ilyen fontos feladatot ellátó fehérje hiányzik belőlük. Itt is megpróbálták mesterségesen kifejeztetni a cyt-c-p vagy a cyt-c-d géneket és azt tapasztalták, hogy azok a legyek is életképesek és kikelnek, amelyek a cyt-c-p  és azok is, amelyek a cyt-c-d gént fejezik ki, vagyis mindkét fehérje képes ellátni az elektronszállítás feladatát is.  Gondoljuk csak át: Adott az ecetmuslicában két citokróm c fehérje, a citokróm c proximal és a citokróm c distal. Ezek egymástól harminc százalékban különböznek, körülbelül annyiban, amennyiben az ember és a selyemlepke citokróm c fehérjéi. Viszont mindkettő képes ellátni az elektronszállítás feladatát, amely az értelmes tervezés hívei szerint egy "egyszerűsíthetetlenül összetett" rendszert igényel. Viszont akkor hogy lehet, hogy ez a rendszer egyszerűsíthetetlenül összetett, ha az egyik elemének az egyharmada nyugodtam megváltoztatható, mégis működik? Ezek a rendszerek nem "számos jól illeszkedő, egymással kölcsönhatásban álló részből állnak"? Ebben az esetben mégsem illeszkednek olyan jól ezek az elemek? Ez a példa azért különösen jó, mivel itt minden kísérletet ugyanabban a szervezetben végeztek, nem beszélhetünk más körülményekről, más igényekről, más kölcsönhatásokról. Egy "egyszerűsíthetetlenül összetett" rendszer egyik eleméből az ecetmuslicában két, egymástól nagymértékben különböző változat található, amelyek képesek egymást helyettesíteni, egymás működését ellátni. Fontos kiemelni, hogy ebben az esetben a rendszer többi elemét egyáltalán nem változtatták meg, egyszerűen egy "alkatrészt" cseréltek ki egy másikra, mégis működött. Miért van az ecetmuslicának két különböző citokróm c fehérjéje, ha minden bizonnyal elég lenne egy is, hiszen mindketten képesek egymás feladatát ellátni? Emlékezzünk csak: "Egy intelligens cselekvő számára logikus és egyszersmind hatékony is az élőlényeket közös biokémiai alapon megtervezni." Ez az elrendezés egy értelmes cselekvő alkotásának tűnik? Ez az elrendezés se nem ésszerű, se nem hatékony, ráadásul teljességgel lehetetlen mögötte bármilyen alkotó értelem keze nyomát feltételezni.

"Ahogy a képcsövet, a vezetékeket, az anyacsavarokat és a fémcsavarokat tartalmazza a tévékészülék, úgy számos fehérje olyan struktúráknak az alkotórésze, amelyek csak akkor működnek, hogyha valóban minden alkotórész a helyén van."

"Ha összehasonlítjuk például egy egérfogóval, amelyben mondjuk öt alkatrész van és elképzeljük, hogy az egérfogó semmiképpen sem jöhetett volna létre véletlenek sorozata által úgy, hogy közben végig működőképes legyen, hanem csak akkor működik rendeltetésszerűen, amikor már készen van – hát ki meri feltételezni, hogy a több mint tízezer részből álló kicsiny sejt-gépezet csak úgy, apró lépésekkel jött létre, hiszen míg össze nem állt, nem végezhette el a feladatát?!" (Forrás)

Igaz, hogy még sohasem terveztem tévét, de feltételezem, hogy ha mondjuk egyharmadával szűkebb, vagy tágabb anyacsavart használnék hozzá, mint ami éppen oda illik, nem tudnám összerakni, sőt, ha a képcső egyharmadát változtatnám meg, akkor se működne a szerkezet. Esetleg ha a tápfeszültséget nézném el egyharmadával, talán még le is égne, amint áram alá helyezem. Hogyan lehet hogy egy "egyszerűsíthetetlenül összetett" rendszer mégis vígan működik tovább, ha az egyik alkotóelemét egyharmadával megváltoztatjuk? Ha egy egérfogóba egyharmadával nagyobb vagy kisebb pöcköt szerelünk, ha a lecsapódó keretet, vagy a rugó erejét mérjük el egyharmadával, ugyanúgy nem működik majd. Az ecetmuslica citokróm c fehérjéi viszont egyharmadnyi különbségük dacára is képesek ellátni egymás feladatát. Hát ki meri feltételezni, hogy ezek jó példák? Az értelmes tervezés hívei által sulykolt kép, miszerint a mutációs változékonyságnak semmi szerepe sem lehet biológiai rendszerekben, alapvetően hamis, egyszerű szemfényvesztés. A biológiai rendszerek általában nagy változékonyságot is elviselnek, ráadásul egyetlen működést több különböző fehérje is elláthat, tág tere marad a véletlen mutációs események által létrehozott változékonyságnak, így a tetszőleges élettelen tárgyakkal dobálózó hasonlatok egyszerűen nem állják meg a helyüket. Ha már itt tartunk egy apró kis kérdés: A tévé tojásokat rak? Elevenszülő, netán osztódik? Vagy az egérfogó? Esetleg a szintén gyakori példa, a laptop? Ezen élettelen tárgyak nem képesek önmaguk sokszorosítására, amire az élőlények viszont igen, így teljességgel félrevezető példaként állításuk. Természetesen senki sem gondolja, hogy egy laptop magától nőtt volna egy pocsolyába, ám egyszerűen azért, mert nem rendelkezik azzal az egyszerű képességgel, hogy önmagáról kisebb-nagyobb hibákkal másolatot készítsen, nem azért, mert olyan bonyolult eszköz, amely összetettségi fok már nem jöhet létre véletlen folyamatok által. Ugyanígy, ha egy almát találunk egy pocsolyában, valamiért nem feltételezzük, hogy azt éppen most teremtette oda az értelmes tervező. Még csak azt sem, hogy valaki odatette. Miért? Az is van olyan bonyolult szerkezet, mint a laptop sőt, sokkal bonyolultabb, viszont egyetlen almafa nagy mennyiségben képes almát teremni, ezek közül egy nyugodtan leeshetett, kigurulhatott a fa alól, be a pocsolyába, kizárólag véletlen folyamatok hatására. Nem lehet, hogy mégis van némi különbség?

Úgy látszik, ismét nem sikerült meggyőzni az értelmes tervező létéről. A boncolgatott cikk ismét csak az evolúció elméletének félremagyarázásán alapul, "felfedezései" egyszerűen a biológia eredményeinek nem-ismeretén és félreértelmezésén alapulnak. A cikk írójának feltételezése alapján az evolúció elmélete azt jelenti, hogy az éppen a kertben ugráló béka a néhány millió éve kihalt dinoszauruszok őse, illetve az éppen most a laborban repkedő selyemlepke az ember őse. Ez sajnos időutazás nélkül lehetetlen, ezt ép eszű ember nem feltételezheti, értelmes tervezővel avagy nélküle. Azonban ennek a sohasem létezett elméletnek a megcáfolása sajnos nem érv az evolúció ellen.

A "bolygóideg" (nervus vagus) neve nem teljesen véletlen, hiszen az agytörzsből kiindulva testünk egészen távoli pontjait is eléri. Egy leágazása azonban egészen különleges és bizarr utat jár be: ez az ún. alsó gége ideg (angolul - a képaláírások végett - recurrent laryngeal nerve).

A jobboldalon ez a kulcscsont alatti verőeret, a baloldalon pedig az aorta-ívet megkerülve visszafut a nyakba, hogy végül a gége beidegzését elvégezze. A fölöslegesen befutott út látszólag teljesen értelmezhetetlen, hiszen a felső gége ideg (superior laryngeal nerve), minden különösebb lacafacázás nélkül, egyenesen fut ugyanahoz a szervhez. Nincs értelmes tervező, akinek ilyesmit képes lenne papírra vetni és ennek megfelelően kreacionista körökben inkább kerülik ezt a témát.

Pedig az alsó gége ideg nagyon is logikus utat jár be - ha figyelembe vesszük a fejlődéstani és evolúciós kötöttségeket. A sérv kapcsán már hangsúlyoztam, hogy az evolúció hozott anyagból dolgozik, és nem tervez előre. Vagyis ami ott és akkor hasznos az megmarad, hiába lesz évmilliókkal később félresikerült tuning-barkács hangulata egy-egy kései leszármazottnak.

Ha a fent vázolt rendszert (bolygó-ideg, gége, szív közeli nagy erek) tanulmányozzuk, elengedhetetlen, hogy felismerjük mi is a közös egyes elemeiben: mindannyian a negyedik és a hatodik embrionális kopoltyúív származékai. (Így emberben történetesen egymás szomszédai, mert az 5. kopoltyúív ki sem alakul)

A fejlődés korai szakaszában, mint minden gerinces embrióban, bennünk is könnyen felismerhetőek ezek a kopoltyúívek. Csak míg a halakban ezekből valódi kopoltyúk alakulnak ki (tipikus kopoltyú szervekkel), az emlősök esetében a fejlődés későbbi szakaszaiban, jelentős átrendeződés nyomán, mimikai izmok, hallócsontocskák, a gége, a pajzsmirigy elemei jönnek létre az embrionális kopoltyúívek különböző szöveteiből. Az egykor egymás fizikai közelségében kialakuló idegek, izmok és erek végül a test egészen különböző pontjain kötnek ki, ám kezdeti kapcsolatuk nem tűnik el nyomtalanul.

A már említett, hatodik embrionális kopoltyúív a gége izmait hozza létre, és ezt idegzi be a bolygóideg 6. kopoltyúívből származó eleme, az alsó gége ideg. Az erek átrendeződése azonban egy potenciálisan rövid útból létrehozza a hosszadalmas kitérőt.

Az érhálózat ezen a területen igencsak nagy plaszticitást mutat: kezdetben jól látható az ívekből eredő szelvényesség, ám a szívkamrák kialakulását okozó morfológiai folyamatokkal párhuzamosan egyes érpárok felszívódnak, míg mások esetében csak az egyik oldali ér tűnik el. A negyedik kopoltyúív esetében a jobboldali érből a kulcscsont alatti verőér, a baloldaliból pedig az ún. aortaív jön létre: az átrendeződési folyamat végén mindkettő igencsak közel helyezkedik el a szívhez. S ez egyben azt is jelenti, hogy mintegy "letolják" azokat az idegeket, amelyek a hatodik kopoltyúívből alakulnak ki, azoknak pedig egyre hosszabb utat kell bejárniuk, hogy megtartsák kapcsolatukat célizmaikkal. 

Halak esetében a kezdeti állapotok értelemszerűen nem változnak meg ilyen drámaian a fejlődés során, így értelemszerűen nem kell furcsa kanyarokat tegyen az alsó gége ideg hal-homológja sem. Ha pedig valaki netán úgy érzi, hogy a néhány tíz centiméternyi út nem is annyira "fölösleges": egy-egy zsiráf esetében, a megnyúlt nyak következtében, közel öt méteren át bolyong céltalanul az ideg.