tg-cbmass-20121025

Egész pontosan Darwin 198. szülinapja van ma és szorgalmas munkának köszönhetően, erről már magyar nyelvű honlap is megemlékezik. Ez a www.darwinnap.hu, remek kis programajánlóval.

A világszerte megszervezésre kerülő ezernyi programból, még egy kívánkozik megemlítésre, hiszen jól példázza a "vallás vs. evolúció" fals dichotómiáját. Az Evolution Sunday alkalmából az Egyesült Államok mindegyik államában, illetve Kanadában, Ausztráliában, Nigériában és az Egyesült Királyságban megrendezett istentiszteleteken a tudomány és a vallás közös elfogadását szorgalmazták a gyülekezetek.

Itt van ez a kis Index cikk, aszonnya: "Az akciójátékok javítják a látást". Fair enough, hiszen a nagyobb tudományos portálok is hasonló címmel futatták a kutatást: "Action computer games can sharpen eyesight" (na ja, hiszen bevallottan onnan lett másolva a cikk ;-)).

A gond, mind a magyar, mind az angol verzióban ezután kezdődik, ugyanis a látást elkezdik keverni a szemmel. "A jó szem titka a rendszeres akciójátékozás", folytatódik a cikk, ami már erősen kétséges, hogy igaz-e - nagy valószínűséggel egyébként nem, és hogy objektív legyek, a cikk végén az indexesek maguk is tesznek erre egy utalást.

Ugyanis a szemünk, bár érzékeli a fényt, azt elektomos impulzusok formájában azonnal továbbítja (a jobb oldali látótérből érkező infót a bal agyféltekébe és vice versa), nem nagyon bíbelődik a feldolgozásával. Ez már az agy egyes specializált területeinek a feladata, pl. az ún. látókéregé (visual cortex), ahol aztán megszületik meg a látásérzet is. Ez az a terület, ami a szóbanforgó kísérletben valszleg "fejlődést" mutatott a bejövő vizuális információ-dömping hatása alatt (bár meg kell jegyezzem, hogy ez itt személyes intuíció, mert az eredeti cikk még nem elérhető), hiszen plaszticitása már korábbról is ismert.

A látókéreg sok emlősfaj újszülöttjeiben még nincs teljesen kifejlődve (a klasszikus kísérleti állat e területen a macska) és pont a kezdeti hetekben bejövő vizuális információk hozzák létre azokat az idegi kapcsolatokat, amelyek révén később értelmezni tudjuk azt, amit érzékelünk, magyarán nem csak nézünk, de látunk is. Ez a folyamat az oka annak is, hogy a kisbabák, bár szemüknek nincs szervi baja, a születés után csak néhány héttel kezdik el látva érzékelni a környező valóságot.

A szemre visszakanyarodva, még azt kell emlékezetben tartsuk, hogy a legakciódúsabb játék is egy fix távolságra játszódik a szemünktől, vagyis a szemmozgatásban illetve a fókuszálásban szerepet játszó szemizmok szinte egyáltalán nem "tornáznak". Ezt meg csak tetézi a folyamatos sugárzás (ami a legalacsonyabban sugárzó képernyők esetében sem nulla); szóval az akciójátékokban keresni a jó szem titkát több mint naivságnak tűnik számomra.

(Az illusztráció Steven Lehar munkáját dícséri.)

Az anyai mikrokimerizmus azt az egészen különleges jelenséget jelöli, amikor a terhesség alatt a tápanyagokon kívül az anya egyes sejtjei is átkerülnek a magzatba, beépülve annak szöveteibe. A folyamat miértje és a mikéntje egy kicsit rejtélyes, de ötletek azért már vannak.

A közelmúltban egy seattlei csoport arra figyelt fel, hogy az egyes típusú cukorbetegségben szenvedő gyerekek szervezetében különösen nagy a mikrokimerizmus aránya.

(A cukorbetegség ezen formája egy autoimmun rendellenességen alapul: a szervezet immunrendszere bekattan és elpusztítja saját inzulin termelő béta-sejtjeit, ami természetesen inzulinhiányhoz vezet. Mivel az inzulin fő funkciója, hogy rávegye a sejteket a cukrok felvételére (amelyek aztán energiaforrásul szolgálnak), a cukorbetegek vércukorszintje megnő, miközben maguk a sejtjeik "éheznek".)

Ráadásul a mikrokimerizmus egy egészen különleges formája érhető tetten: az anyai sejtek az újszülött hasnyálmirigyébe vándorolnak és ott béta-sejtekké alakulnak. (A mellékelt ábrán a nyíl egy anyai sejtet jelöl, amelyet a két X kromoszóma - piros pöttyök - különböztet meg a hím szervezet saját sejtjeitől, amelyek természetesen egy X és egy Y (zöld pötty) kromoszómával rendelkeznek.) Ez két értelmezési lehetőségre ad alkalmat. Egyrészt lehet, hogy a mikrokimerizmus okozza magát a betegséget, vagyis az integrálódó anyai sejtek váltják ki az össze béta-sejt elpusztítását okozó immunválaszt. Másrészt azonban az sem kizárt, hogy a betegség miatt növekszik meg a mikrokimerizmus mértéke, vagyis az anya szervezetéből átkerülő, feltehetőleg pluripotens sejtek a cukorbeteg magzat hasnyálmirigyébe jutva osztódnak és inzulint kezdenek termelni, megpróbálva ezzel kipótolni az alacsony inzulin-szintet.

Jelenleg nem egészen egyértelmű, hogy mi a pontos helyzet, de úgy tűnik, hogy az utóbbinak van nagyobb valószínűsége. Ugyanis semmi sem mutat arra, hogy az anyai sejteket (amelyek genetikailag értelemszerűen különböznek a gyerek sejtjeitől) nagy ütemben pusztulnának, vagyis kifejezett célpontjai lennének az immunválasznak. S ha ez megerősítést nyer, akkor a jelenség kihasználásával a jövőben lehetőség nyílhat a cukrobetegek kezelésére is.

Elkészült az ENSZ klímaváltozást elemző bizottságának, az IPCC-nek (Intergovernmental Panel on Climate Change) legújabb jelentése a bolygónkat érintő talán legégetőbb kérdésről. A kiadvány több mint százharminc ország több ezer kutatójának hat éves munkáját összegzi, és minden eddiginél világosabban kimondja, hogy a globális klímaváltozás valós és nagyon valószínű (értsd több mint 90% az esélye), hogy az emberi tevékenység egy fontos tényezője a változásnak.

Néhány fontosabb következtetés kicsit részletesebben:

• a légkör szén-dioxid (CO2) koncentrációja az ipari forradalom előtti 280 ppm-ről 2005-re 379 ppm-re emelkedett - ez utóbbi érték pedig messze magasabb, mint az elmúlt 650,000 évben bármikor (korábban a természetes ingadozással max 300 ppm-t ért el);


• hasonló utat járt be (bár arányaiban kevésbé felelős a felmelegedésért) a metán koncentráció: ez 715 ppb-ról 1774 ppb-re emelkedett (a korábbi bő fél millió évben a 320 és 790 közötti tartományban ingadozott);


• a 19. sz. közepe óta a hőmérséklet átlagban 0.76 C-t emelkedett a szárazföldön, és ezt arányaiban hasonló melegedés kísérte mind a troposzférában, mind az óceánok mélyén;


• mindkét féltekén összességében csökkent a gleccserekkel ill. hóval fedett területeke mértéke, és az olvadás lehet az egyik legfontosabb oka a tengerszint emelkedésének (ez 1961-2003 között ~1.8 mm/év volt, de az utóbbi években felgyorsult, így 1993-2003 között már ~3.1 mm/év-re tehető; a teljes 20. század alatt 17 cm-t emelkedett a világtengerek szintje);


• a felmelegedés különösen erősen érintette az arktikus régiót, ahol az utóbbi száz évben a hőmérséklet a globális átlag duplájával növekedett és ez az oka a jégpáncél 2.7%-os, éves csökkenésének;


• a szélsőséges időjárási események világszerte gyakoribbakká váltak az utóbbi 50 évben (erősebb szelek, gyakoribb és hoszabb aszályos periódusok, különösen a trópusokon és szubtrópusokon);


• az előző megfigyelések, minden ellenkező híresztelés ellenére, nem magyarázhatóak egyedül a természetes ingadozással (a képen a kék sáv mutatja, hogy hol állnánk az emberhez kapcsolódó folyamatok nélkül - a rózsaszín pedig, hogy hol állunk valójában).

És, hogy mit várhatunk? Olvadást, tengerszint emelkedést, hőhullámokat, erősődő viharokat továbbra is, plusz a Golf-áramlat lelassulását. Az optimista becslés (ha az emberiség növekedése a század közepéig leáll - ez egyébként reális-, plusz átállunk környezetbarát módszerekre) ~+1.8 C fok a 21. sz. végéig, a pesszimista ~+4.0 C. Az utóbbi egyszerűen katasztrófális (pl. a Földön élő fajok fele kihal), de az előbbi sem leányálom: ne feledjük, hogy ez kétszeresét, azaz +3.6 C-ot jelent a sarkokon, márpedig amikor 125,000 éve tartósan 3-5 C-al melegebb volt arrafele, a tengerek szintje 4-6 m-el magasabban volt, mint most.

Szóval időszerű lenne elkezdeni tenni-venni, hogy minimalizáljuk azt ami ránk vár, mert a defetista és patópálos hozzáállás nem fest valami ragyogó jövőt a következő generációk elé.

Azok számára is van egy jóhírem akik a "biztos csaltak az adatokkal és az egész nem is igaz" tábort gyarapítják: a legnagyobb republikánus - és ennek megfelelően az ExxonMobil bőkezűségét élvező - think-tank, az American Enterprise Institute (AEI) tízezer dollárt ajánlott fel a jelentés következtetéseit kvázi megcáfoló kutatóknak. Szóval csak hajrá. Igazság szerint az egész világnak az lenne a legjobb, ha kiderülne, hogy az egész hír nem több egy 2,500 kutató által nyomatott hoaxnál, csak sajnos ennek durván a nullába tart az esélye...

A jelek szerint újabb felvonással gazdagodott a az Indonéziában fellelt Homo floresiensis maradványok körül zajló "hobbit háború".

Ugyanis az említett csontok felfedezése óta gyakran személyeskedébe hajló vita alakult ki a leleteket feltáró kutatók és egy rivális indonéz professzor köré csoportosulók között arról, hogy a csontok valóban egy eddig ismeretlen, de mára már kihalt hominid fajról tanúskodnak, vagy egyszerűen egykor a szigeteken élő emberi pigmeus törzs egy, kisfejűségben (microcepháliában) szenvedő tagjának maradványai.

Az augusztusi posztom apropójául szolgáló cikk szerzői utóbbi magyarázatot preferálták, de most itt van a válasz, ugyancsak a PNAS hasábjain (amit a kritikusok, természetesen szkeptikusan fogadtak). Az új tanulmány készítői több microcephalikus agyat hasonlítottak össze a H. floresiensis-nek tulajdonított koponya (LB1) belsejével. Az eredmény (szerintük) egyértelmű: bizonyos kulcsjellegekben (pl. a kisagy kitüremkedése), az LB1-agy éppen olyannak mutatkozott, mint a normális emberi agyak (csak épp kicsiben) és nem mutatta a microcephalia patológikus jegyeit.   

A legegyértelműbb bizonyíték pro ill. kontra, mint arra korábban magam is utaltam (na nem mintha ez bárhol számítana ;-)), a mitokondriális DNS vizsgálat lenne. A neadnervölgyi genomot is szekvenáló, Svante Pääbo laborjában próbálkoztak is ilyesmivel (és ha már 40,000 éves koponyákból sikerült, a 18,000 év igazán bagatelnek tűnik), de nem sok szerencsével. Sajnos a nedves, meleg éghajlat igencsak kedvez a DNS lebomlásának, így az eddigi leletekből már nem sok mindent lehetett izolálni.

Szóval egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy létezetek-e "hobbitok" vagy sem. De a Flores-en és a környező szigeteken idén újból elinduló ásatások remélhetőleg előbb-utóbb pontot tesznek a történet végére.

Bővebben (ismét) John Hakws és Carl Zimmer blogjaiban.