tg-cbmass-20121025

A képen látható különös mélytengeri gyűrűsféreg a Csendes-óceán mélyéről került elő, kb 2 kilométeres mélységből.

A durván 5 cm hosszú élőlény a Cirratuliformiák közé tartozik, és a keresztségben a bombasztikus Swima bombiviridis nevet kapta. Mégpedig  azért, mert egy egészen különleges tulajdonsággal rendelkezik: veszély esetén a test elülső szelvényein kétoldalt elhelyezkedő, apró kis tömlőktől, ún. "bombáktól" (D) hirtelen, öncsonkítás révén megszabadul, mintegy eldobva azokat.

A szabaddá vált apró struktúrák belsejében ekkor egy különleges kémiai reakció játszódik le, aminek eredményeként ezek elkezdenek világítani (C) (olyasmi ez, mint amit a szentjánosbogarakban is látunk, biolumineszcencia). Ennek az óceán fenekén, a vak sötétben különleges jelentősége van, hiszen a ragadozók itt különösen vonzódnak a világító dolgokhoz, és amíg ezekkel foglalkoznak, addig is egykori gazdájuk elmenekülhet.

Ilyen módon a kis bombák leginkább egy csapkodó gyíkfarokra emlékeztetnek, amelyet gazdája beáldoz a megmenekülésért.

Osborn KJ, Haddock SH, Pleijel F, Madin LP, Rouse GW. (2009) Deep-sea, swimming worms with luminescent "bombs". Science 325:964.

Ha december 1, akkor a téma "hagyományőrző" jelleggel AIDS, illetve HIV, főként hogy most kivételesen pozitív fejleményekről is be lehet számolni.

A UNAIDS napokban közzétett jelentése szerint ugyanis lehet, hogy fordulóponthoz érkeztünk a vírus elleni küzdelemben: 2008-ban 17%-al kevesebben új fertőzöttet regisztráltak, mint 2001-ben. 

Amint azt az Economist cikke összefoglalja, a legnagyobb esést Ázsiában és Kelet-Európában lehet megfigyelni, de É- és D-Amerikát leszámítva mindenütt ez volt a jellemző, még a megbetegedések dandárját adó Szub-szaharai Afrikában is.

Az AIDS okozta elhalálozások száma is csökkenőben van (kb 10%-al), ugyanakkor ez még mindig évi 2 milliót jelent. A halálozások száma persze egyelőre nem elsősorban a megelőzés hatékonyságát dícséri, hanem sokkal inkább a retrovirális szerekét, amelyekkel ma már vizsonylag normális életet élhet sok fertőzött is. (Bár, mivel a vírus kordában van tartva, sokkal alacsonyabb annak a valószínűsége is, hogy a hordozó valaki mást megfertőz, ez valamennyire megelőzésként is működik.)

Öröm az ürömben, hogy azért messze van még a vég, és addig is annak, aki megteheti, mélyen a zsebébe kell nyúlnia, hogy a rászorulók számára a világ fedezni tudja a gyógyszerek költségét.

Ezért is üdvözlendő a frissen bejelentett dél-afrikai törekvés, hogy minden HIV pozitív, egy év alatt kisbabát ingyen gyógyszerhez juttatnak, de persze ez koránt sem elég (nemcsak azért, mert az első év után is szükség lesz a kezelésre), a cél az lenne, hogy eleve ne szülessen valaki ennyire szörnyű és kilátástalan helyzetbe.

A UNAIDS jelentés ebből a szempontból is tartalmaz jó dolgokat: a becslések szerint a terhes anyák gyógyszerezése kb. 200.000 esetben gátolta meg a kór anyáról magzatra való terjedését.

A jelentés egyetlen borongós része a betegség demográfiáját érinti: míg korábban sok helyen csak az ún. "rizikó csoportok" (intravénás drog használók, prostituáltak és kuncsaftjaik) voltak kitéve a HIV fertőzésnek, mára a betegség kezd kitörni ebből a "karantlnból" és más társadalmi csoportokban is megjelent.

Napjaink kétféle félelem "jegyében" telnek: egyrészt vannak tanult félelmeink (amit pl. akkor éreztünk, amikor a szomszéd gyerek, aki mindig elvette a nyalókánkat, hirtelen feltűnt előttünk az utcán), ill. velünk született szorongásaink, mint a kígyóktól, vagy fulladástól való rettegés. Utóbbinak biológiai alapjait göngyöli fel egy, a napokban a Cell hasábjain megjelent cikk.

A szerzők kulcs- és egyben kiindulómegfigyelése az volt, hogy agyunknak az a területe, amely az érzelmekért felelős (szaknyelven az amygdala) igen gazdagon ellátott egy különleges, sav érzékeny ion csatornában. Az ASIC1a akkor nyílik ki, amikor a környezet pH-ja lecsökken (savasodik) - ilyenkor Na⁺ és Ca²⁺ionok áramlanak rajta keresztül, az idegsejtek kisülését okozva. Mivel a szervezetben levő CO₂ enzimatikus hatásra, vízzel reagálva szénsavat hoz létre, logikusnak látszott megnézni, hogy vajon nem ez az a mechanizmus, ami a környezet oxigén szegénységét (azaz a fulladás veszélyét) jelzi.

A válasz röviden igen és ezt néhány nagyon elegáns kísérlettel igazolták. Először is az ASIC1a mutáns egerek egyáltalán nem zavartatják magukat, ha a környezetükben váratlanul megnő a szén-dioxid koncentráció; olyan CO₂-vel dúsított levegőjű kamrákban is vidáman elvannak, ahonnan nem-mutáns társaik fejvesztve elmenekülnek. Másrészt tényleg kimutatható, hogy a megnövekedett szén-dioxid koncentráció az amygdala területén pH csökkenést okoz, és a terület neuronjai ezzel a hatással arányosan kezdenek tüzelni, kiváltva a félelmi reakciót. (Utóbbi kettő nem figyelhető meg a mutáns egerekben, bár a savasodás itt is "rendben" lezajlik.) Nem meglepő módon, ha CO₂ belégzés közben az állatokba HCO3^- ionokat juttattak, vagyis pufferelték a savasodást, a félelmi reakció is tompult.

Fontos kontrollkísérlet volt még annak a kimutatása is, hogy a félelem érzet szempontjából az ASIC1a expressziója csak az amygdalában fontos. Ennek bizonyítására mutáns egerek amygdalájába (és csak oda) egy adenovírus segítségével visszajuttatták a hiányzó gént - ez pedig elégségesnek bizonyult a magas szén-dioxid koncentráció által kiváltott, normális félelmi reakció visszaállításához.  

A jelenség puszta megértésén túl, azért is fontos a felfedezés, mert számos pánikbetegség esetében felmerült az agy savasodásának szerepe (ill. pánikbetegekben különösen erős félelmi reakciót vált ki a növekvő CO2 koncentráció), így remélhetőleg az ASIC1a működésének modulálásával mód nyílik majd valamifajta kezelésre is a közeljövőben.

Ha van valahol egy titkos lista, amelyen azok a gének szerepelnek, amellyeket imádnak a kutatók, kétség nem fér hozzá, hogy a FOXP2 elég előkellő helyen szerepel rajta.

Az izgalom oka, hogy már lassan bő évtizede ez az ún. "beszéd gén", a gén amelyről sokan azt gondolják, hogy az emberi kommunikáció megjelenésének a kulcsát hordozhatja.

Ezt az ötlet támogatói két érvvel támasztják alá: egyrészt egy olyan családban, ahol a gén egy mutáció következtében működésképtelen lett súlyos beszédzavarok léptek fel. Másrészt, a gén által kódolt fehérje gyakorlatilag semmit  sem változott az emlősök evolúciója során (az aminosav sorrend ugyanaz egérben, mint csimpánzban), de az emberré válás során mégis összeszedett két mutációt, amelyek a jelek szerint pozitív szelekció alatt vannak, vagyis valamiért előnyösek.

A gond ezzel az érveléssel (azontúl, hogy nyilvánvalóan nem lehet egy olyan komplex jelleget, mint a beszéd egyetlen génnek tulajdonítani) az, hogy az összes vizsgált fajban, legyen az egér, vagy zebrapinty, a gén mutációja kommunikációs zavarokat okozott. Ugyanakkor kétségtelenül érdekes kérdés, hogy mi az, amitől az emberi FOXP2 különleges, mit tud ez a két aminosavnyi változás.  

Úgy tűnik lassan-lassan megszületik valamiféle válasz a kérdésre. Mint azt pár hónapja írtam, olyan egerekben, ahol a Foxp2-t humanizálták, vagyis az egér saját génjét az emberi változatra cserélték, egyes idegsejtek alakja megváltozott, valamint viselkedés- és hangbeli különbségek is felfedezhetők voltak a kontroll csoporttal összevetve. Ott és akkor arról panaszkodtam, hogy azért a FOXP2 végső soron mégiscsak egy transzkripciós faktor, de még szinte semmit sem tudunk a targetjeiről, illetve, hogy azok miként változnak meg a humán mutációk hatására. Úgy tűnik, hogy most választ kapunk ezekre a kérdésekre (no nem, mert valaki is figyelné, hogy én mit mondok, hanem mert a felvetések természetesen triviálisak voltak ;-)).

A Nature-ben pár hete jelent meg egy cikk, ahol azt hasonlították össze, hogy ha sejttenyészetben növesztett, saját FOXP2 gént nem kifejező, emberi idegsejtekbe az emberi, vagy a csimpánz FOXP2-t visszük be, az milyen expressziós különbségekhez vezet. A humán gén hatására megnövekedett egy sereg transzkripciós faktor és sejt-sejt kommunikációban fontos gén kifejeződése, míg egyes fehérje- és sejtszabályozó gének expressziója lecsökkent. Ez azért is érdekes, mert ezek a gének javarészt megegyeztek azokkal a génekkel, amelyeknek a kifejeződése szignifikánsan különbözik a csimpánz és emberi agyban. Számos ezek közül (pl. FGF14 és PPP2R2B) olyan gén, amelyek emberi mutációja sűlyos tünetegyüttest vált ki, melynek egyik komponense a beszédkészség hibája. (Megj.: persze egy gén funkcionális működőképtelensége, és az expressziós szintjének változása közt óriási különbség van, amit nem árt észben tartani, ha az eredményeket valódi értékükön akarjuk kezelni.)

Vagyis minden jel tényleg abba az irányba mutat, hogy a FOXP2 emberi verziója komoly szerepet játszhat a helyes kommunikációban. Hogy tényleg annyira kulcsfontosságú-e, mint azt egyesek hirdetik, azt valószínűleg teljesen biztosan sosem fogjuk megtudni, mert ahhoz olyan kísérletek kellenének, amelyeket érthető okokból soha nem lehet elvégezni. A biztos válaszhoz ugyanis olyan embereket kellene megvizsgálni, akik a gén funckionális, de nem emberi formáját hordozzák, de legalább is olyan csimpánzokat, akik az emberi génnel rendelkeznek. 

És éppen ezért a maradandó bizonytalanság miatt ingathatjuk továbbra is a fejünket, amikor egyesek  a Neandervölgyi-ember beszédjének zálogát látják abban, hogy az ő genomjuk is a FOXP2 humanizált variánsát hordozta. 

(Az illusztráció a The Scientist archívumából származik.)

A tükröt használni/értelmezni tudó fajok gyülekezete elég exkluzív klub, nem tartozik ide túl sok faj, aminek persze részben az is az oka persze, hogy a ma élő fajok többségét még nem is tesztelték.

Most épp a nagyon átlagos malacok nyertek felvételt a klubba - már ha valóban. Azért nem lehet biztosan mondani, mert tükörteszt és tükörteszt közt is sok különbség lehet, és míg a legtöbb korábbi tesztben azt figyelték, hogy az állatnak létezik-e éntudata, vagyis felismeri-e saját magát a tükörképében, a szóbanforgó tanulmány mindössze arra kereste a választ, hogy a malacok képesek-e megtanulni, hogy a tükörben a környezetük tükröződik.

Utóbbi felől nem sok kétség lehet: a 8-10 hetes állatokat előbb hozzászoktatták a tükörhöz, majd egy olyan szobában helyezták el őket, ahol jól ráláthattak egy tükörre, ill. a benne tükröződő kajahalomra. A kérdés annyi volt, hogy mit tesznek, hova mennek, amikor kiengedik őket.

A tükörhöz szokott malacok nagy többsége (pontosabban nyolcból hét), egyenesen az élelem valódi helyéhez rohant, míg a tükröt nem ismerő (kontroll) állatok szinte kivétel nélkül a tükör mögött próbálkoztak. A "tükör-tesztet" egy újabb kontroll követte, amikor a tükör helyére egy rácsot tettek és mögé tették az ennivalót. Ekkor az állatok többsége ismét a helyes helyre rohant, vagyis nem arról van szó, hogy betanulták, hova kell menni, hanem tényleg értelmezni tudták a táplálék körüli kontextust is és azt kapcsolták a helyismeretükhöz.

Mivel a tanulás, a tükörhöz szokás fázisa alatt az állatok viselkedésének egyes elemei kicsit emlékeztettek a mórikálásra, amit az elefántok esetében is megfigyeltek korábban, elképzelhető, hogy megtörtént az "önfelismerés" is. Viszont annak bizonyítására valami ötletesebb kísérletre lesz szükség. Ha a szarkák esetében meg tudták oldani, itt sem kellene lehetetlen legyen.

(Az illusztráció a CartoonStock gyűjteményéből származik.)