tg-cbmass-20121025

Az 1950-es évek közepén, miközben a biológusok világszerte csak a liszenkóizmus abszurditását láthatták a nagy szovjet (tudományos) valóságból, Szibéria egyik szegletében, élettan kísérletnek álcázva, a 20. század egyik legérdekesebb genetikai kísérletét kezdte el, egy félig száműzetésben levő orosz kutató. Dimitrij Beljajev 1948-ban veszette el moszkvai állását, mivel nem volt hajlandó a mendeli genetikát becserélni Liszenkó "micsurini" nézeteire, és rövid kitérő után a Szovjet Tudományos Akadémia novoszibirszki intézetében kötött ki, ahol haláláig dolgozott.

Beljajevet különösen érdekelte a domesztikáció, az állatszelídítés jelensége és arra figyelt fel, hogy olyan távoli rokon fajok esetében, mint a disznó és a kutya a folyamat hasonló jegyek megjelenésével járt, mint pl. felfele kunkorodó farok, lelógó fülek, megváltozott testszőrszín. Ennek alapján állította fel saját elméletét, mely szerint ezek a jellegek mintegy a szelídítés "melléktermékei" - s ez részben szembement a korabeli kánonnal, mely szerint a domesztikáció során, az ember nem csak egy jegyre, a kezelhetőségre/szelídségre koncentrált, hanem számos másikra is, pl. szociális hajlam, bunda mintázat, koponyaalak, könnyű szaporítás stb.

Hogy igazát bizonyítsa, Beljajev egy különleges kísérletbe kezdett, amelyben 15,000 év szelídítési eredményeit igyekezett megismételni néhány évtized alatt. A kísérlet alanya pedig nem egy korábban már szelídített faj lett, hanem egy olyan kis vadóc, mint a közönséges róka. Persze a választásnak praktikus okai is voltak: Szibériában az európai erdőkben gyakori vörös róka egy különleges, melanizált formája, az ezüstróka élt, amelyet a helyi szőrmekereskedők próbáltak tenyészteni profit reményében - és azért fordultak az ott dolgozó kutatókhoz is, hogy egy szelídebb, könnyebben kezelhető populációt tenyésszenek ki nekik. Beljajev felismerte, hogy ez egyedülálló lehetőség nyílt meg előtte, hiszen a róka ugyanúgy a Canidae családba tartozik, mint a farkas, vagyis a kísérlete eredményeit jó eséllyel összevetheti a kutyaszelídítés eredményeivel.

A kezdetekhez egy észt rókafarmról importáltak 30 hímet és 100 rókalányt és minden egyes generációban kiválogatták az utódok közül a legszelídebb ~25%-ot és csak azokat szaporították tovább. A tizedik generációra a "szelídként" jellemezhető kisrókák az összes utód 18%-át tették ki, a 35. generációra pedig ez az arány már közel 80% lett. A változás okai minden valószínűség szerint genetikaiak voltak, hiszen, ha a szelíd rókákat vad társaikkal keresztezték, akkor az utódok között átmeneti jellegeket lehetett megfigyelni.

Érdekes módon, a kísérlet előrehaladtával a szelíd rókákban olyan jegyek is megjelentek, amelyekre egyáltalán nem is szelektáltak a kísérletezők: lekonyuló fül, foltos színezet, játékosság, az emberi jelek egyre ügyesebb olvasása, ugató hang, egyre szélesebb és rövidebb arckoponya, gyakoribb tüzelés. Magyarán Beljajevnek igaza volt, rengeteg olyan tulajdonság, amit ma jellegzetesen a kutyákhoz kötünk, egyszerűen a domesztikáció mellékterméke.

Hogy pontosan milyen genetikai változások következtek be, ma még nem teljesen világos (bár a rokonság miatt, a kutya genom kétségtelenül sokat fog segíteni ennek tisztázásában), de azért nagy vonalakban látszik a válasz: a szelíd viselkedés szelekciója során lényegesen megváltozott számos hormon és neurotranszmitter (idegi jelátvivő molekula) koncentrációja a rókák szervezetében. Az agresszivitást stimuláló adrenalin szintje drámaian lecsökkent, míg az agresszív viselkedést gátoló szeratonin koncentrációja megnőtt. És mivel az említett molekulák elkészítéséért, bioszintéziséért felelős gének más hormonok, neurotranszmitterek, stb. szintézisében is részt vesz, könnyen belátható, hogy a szóbanforgó gének szabályozásában bekövetkező változás sokkal szélesebb hatással jár, mint a viselkedés egyetlen aspektusa.

Naivan persze felvethetjük, hogy ha a szelídítés ennyire triviális, miért nem aranyos kis Vukok ugrálnak az erdeinkben mindenfele, azonban a válasz eléggé adja magát: a szelídítés egyben kiszolgáltatottságot jelent a vadon kiszámíthatatlanságával szemben. A túlzott barátságosság, a rikítóan foltos bundamintázat inkább hátrányt jelentenek a természetes környezetben, mint előnyt; nem véletlen, hogy a szibériai kísérleti telepről elszökött rókák eddig kivétel nélkül visszatértek. A kísérletnek pedig még nincs vége, s amíg a genetikai okok feltérképezése be nem fejeződik, nagy valószínűséggel nem is lesz.