tg-cbmass-20121025

Harminchat évvel ezelőtt, a horvát Adria egy zsebkendőnyi kis szigete, Pod Mraru, sajátos kísérlet színhelyévé vált. A szomszédos, leheletnyit nagyobb, Pod Kopite szigetéről öt pár olasz faligyíkot (Podarcis sicula) telepítettek át, hogy megnézzék ... mi is történik.

Egy-egy faj szigetekre szakadt populációi esetén nem ritka, hogy azok külalakja és/vagy szokásai drámai változásokon mennek át, hogy az adott (új) élőhely körülményeihez alkalmazkodjanak. A jelenség iskolapéldáját a galapagosi pintyek jelentik (na, mi más ;-)), és bár Darwin értelemszerűen nem lehetett tanúja, hogy miként jöttek létre az egyes pintyfajok a közös ősből, a genetikai vizsgálatok igazolták, hogy elgondolása az említett fajok keletkezéséről helyes volt. Sőt, az említett pintyek ma is megfigyelhető evolúciója azt is jelzi, hogy a fajkeletkezés mechanizmusa valóban a természetes szelekció tevékenységében keresendő.

Visszatérve a gyíkokra, talán nem meglepő, ha itt is drámai változásoknak lehetünk tanúi, bár alig 30 generációnyi idő telt el. Külsőleg legszembetűnőbb, hogy a Pod Mraru-n levő gyíkoknak nagyobb fejük lett, mint kopitei társaiknak, ami erőteljesebb harapást eredményez. A változás természetesen nem a véletlennek köszönhető, hanem sokkal inkább a gyíkok táplálkozási szokásaiban bekövetkezett változásnak. Míg az ősi populáció szinte kizárólag ízeltlábúakon él, az új szigetet meghódító faligyíkok (akik mellesleg ez idő alatt, a szigeten őshonos másik gyíkfajt teljesen kiszorították), évszaktól függően, menüjük 30-60 %-át növényi forrásból biztosítják. Az erősebb harapás pedig kifejezetten jól jön a nagy és kemény levelek feldolgozásában.

A táplálékforrás ilyen mértékű megváltozása a gyíkok szociális szokásait sem hagyták érintetlenül (a Pod Mraru-i gyíkokpopuláció hímei, őseikkel ellentétben már nem territoriálisak), de a legszembetűnőbb változás mégis a bélcsatorna anatómiájához kapcsolódik. Ez pedig nem más, mint egy, a vakbél falában megjelenő, speciális billentyű, amelynek fő feladata az emésztőrendszeren átmenő táplálék haladásának lelassítása. Ez utóbbira azért van szükség, mert az elfogyasztott növényi szövetek sok cellulózt tartalmaznak és ezt a molekulát sok ideig tart a bélrendszerben lakó mikroorganizmusoknak lebontani.   

Megjegyzendő, hogy az efajta billentyű a gyíkoknál ritka mint a fehér holló. Az összes pikkelyes hüllők mindössze 1 %-ban figyeltek meg hasonlót és ezek közt történetesen egyetlen más, Podarcis nemzetségbe tartozó faj sincs. Viszobt a néhány agáma és iguána, ill. Lacertidae családba tartozó gyíkfaj, amelyeknél hasonló anatómiai különlegességgel találkozhatunk, mind-mind növényevő. 

Már csak azt lenne jó megtudni, hogy az említett változások milyen genetikai okokra vezethetők vissza, hiszen a pintyek esetében is az efajta kutatások tették teljessé a történetet.

(Köszönet nyenyec kartácsnak a tippért; az faligyík képe pedig ehunnan van.)

Vannak olyan cikkek, ahol az ember csak vakarni tudja a fejét, hogy mit is mondjon újat. Mert minden csilli-villi beharangozás ellenére, nem ez az első alkalom, hogy Tyrannosaurus vagy masztodon fehérjék vizsgálatáról van szó, sőt utóbbi esetében a mitokondriális genom egy része is ismert.

A két egyszervolt faj kollagén fehérjéinek (rész)szekvenciáját már több mint egy éve publikálták, és a főbb következtetések már akkor is világosak voltak: a masztodon (Mammut americanum) az elefántokkal rokon, a T. rex pedig (szegről-végről) a madarakkal. 

Most csak újabb fajokkal bővítették a filogenetikai fát, ami így kicsit tényleg informatívabb lett, de koránstem változott meg gyökeresen.

Például egy alligátor és egy gyík kollagén szekvencia bevonásával, ismét bizonyítást nyert, hogy a hüllők egy kicsit mesterséges (szakszóval parafiletikus) csoport, hiszen nem tartalmazza az idesorolt fajok közös ősének összes leszármazottját. Néven nevezve, a madarak hiányoznak, amelyek (más kutatások szerint is) közelebbi rokonok az alligátorokkal (vagy épp a dinókkal), mint utóbbiak az anoliszokkal. Ebből azonban aligha következik egyenesen (mint azt néhány híradás terjeszti), hogy a madarak "élő dinók". 

Ha figyelmesen megnézzük a fát abból csak annyit állapíthatunk meg, hogy a dinók és a madarak közös őse később élt, mint pl. az alligátorok és madarak közös őse. De, hogy ez az ős már valóban dinoszaurusz volt, vagy sem, mint arról már primavis is írt, még (már?) minimum kérdéses.     

Gyakori félreértések és kreacionista tévhitek az evolúcióval kapcsolatban, a New Scientist válogatásában.

Egyik kedvenc tudományos újságíróm, Carl Zimmer előadása a kanadai Carlton Egyetemen (és bár Zimmer jobb író, mint amilyen előadó, mindenképpen ajánlott néznivaló - persze, aki rendszeresen olvassa blogját, a The Loom-ot, az ismerni fogja a legtöbb sztorit ;-)):

A GMO-s viták, és egyáltalán a GMO-val kapcsolatos attitűdök, egyik döntő problémája az az információs aszimetria, ami az elmúlt években a technológia pozitív és negatív vonatkozásaival kapcsolatban alakult ki. Míg a káros oldalakról (egyébként helyesen) rendszeresen beszámolnak a különböző médiumok, a pozitív hírek ritkán, vagy egyáltalán nem kerülnek terítékre.

Ennek a pontos okairól hosszan lehetne töprengeni, de az egyik lehetséges magyarázat valszleg az, hogy már annyira beivódott a köztudatba, hogy "a GMO rossz", hogy sok portál és újság nem akarja megkockáztatni, hogy felháborítsa az olvasóit (ill. már az újságírók sem képesek objektíven tekinteni a témára), így nem hozza le az ellenkező előjelű híreket. Így aztán bezárul a kör, hiszen még kevesebb információ jut el az emberekhez, azaz még gyanakvóbbak lesznek a GMO technológiával szemben, stb. Ilyen ellenszélben, ha az ember objektív igyekszik lenni, a többség szemében egyszerűen fanatikus "GMO-buzivá" válik. S bár vajmi kevés érdekeltségem van (már az objektivitás iránti törekvésen túl) az egész GMO-szagában, mégis időről időre késztetést érzek, hogy az említett információs aszimetrián enyhítsek egy picit, megkockáztatva a "GMO-apostolság" ódiumát.

Most épp Roszík Péter publicisztikája kapcsán tenném, még akkor is, ha a cikk döntő részével nincs vitatkozni valóm.

Természetesen, ha a magyar kukoricát nem fenyegeti molykár, akkor fölösleges molyrezisztens kukoricával szöszmötölni (mondhatnám molyolni, kac-kac ;-)), mint ahogy csak passzióból értelmetlen lenne kereskedelmi szinten fluoreszcens nyulat tenyészteni. Azt is aláírom, hogy a gyomírtó- ill rovarrezisztens növények kérdésesen hatásos módszerei a gyomok és kártevők ellen védekezésnek, hiszen csak idő kérdése a rezisztens fajok megjelenése. És önmagában még az is egy helyénvaló gondolat, hogy ha az EU-n belül van kereslet az "organic", GMO mentes termékekre, akkor az egy belakandó niche (függetlenül attól, hogy mennyire racionális a GMO-tól való tartózkodás), amire érdemes koncentrálni. A gond csak az, hogy mint azt a fenti ábra is mutatja, ezzel a teljes magyar mezőgazdaság lekötődik egy (elit) szegmens kiszolgálására és értelemszerűen nem lesz versenyben más piacok kiszolgálására, ahol kevésbé válogatósak GMO tekintetében. Hogy ez esetben miként fest az ár-nyereség arány, azt nem tudom, de pl. egy agrárkamarai elnök (mint Roszík) erről is ejthetne néhány szót.

Arról nem is szólva, hogy ha a klímapredikciók igazak, akkor a Kárpát-medencében hamarosan igencsak elkelne néhány szárazságtűrő faj, pusztán a termelékenység fenntartása érdekében. És igen, az ilyen fajok létrehozásának egyik lehetősége a génmódosításokban rejlik.

Mielőtt ezek közül egy párat sorra is vennénk, meg kell említenem a szóbanforgó publicisztika azon részét is, amivel nem értek egyet, hiszen egy méretes tévedésre épül. Roszík értelmezésében ugyanis a génmódosítás azt jelenti, hogy egy élőlény "örökítő anyagába adott tulajdonságokat kódoló géneket ültetnek más fajú élőlényekből, kikerülve a természetben ezt kizáró gátakat". Ez a definíció azonban távolról sem teljes, hiszen ma a génmódosítás alatt olyan eseteket is értünk, amikor közeli növény fajtákból viszünk át géneket (az ún. ciszgenezis jelensége) - ergo nem csinálunk mást, csak gyorsabban, mint a klasszikus növénynemesítők -, vagy egyszerűen egy bizonyos növény génjeit kapcsoljuk ki vagy be. Utóbbira jó példa néhány új szárazságtűrő növény vonal is.

A kiszáradás, ill. annak elkerülése komplex biológiai folyamat, így nem igazán lehet egyetlen "szárazságtűrő" génről beszélni. De ha megértjük a jelenség biológiáját, jó eséllyel kereshetünk olyan géneket, amelyek befolyásolhatják a folyamatot. Durva egyszerűsítésben egy növény akkor lesz szárazságtűrőbb, ha 1.) a gyökerei mélyebbre nyúlnak, így több vizet tesznek a növény számára elérhetővé, vagy ha 2.) a leveleken levő pórusai, ahol a növekedésükhöz szükséges szén-dioxidot veszik fel, víz párologtatás mellett, kevesebb ideig vannak nyitva.

Utóbbi folyamatot, vagyis a pórusok gyakori(bb) bezárását, mesterségesen is el lehet érni, pl. az ERA1 nevű gén kikapcsolásával. Az így létrehozott növények sokkal szárazságtűrőbbek mint a társaik. De hasonló eredményeket értek el egy transzkripciós faktor-komponenst kódoló gén, az NF-YB folyamatos bekapcsolásával is. A létrehozott (génmódosított) kukoricavonalak vízhiányos körülmények között 50%-al jobb hozamot produkáltak, mint nem módosított társaik.

Summa summarum, a teljes kép nem fekete-fehér, mint azt sokan látni szeretnék, jelen van itt kérem a szürke össze árnyalata is. A GMO lehet áldás, vagy veszélyforrás, ugyanúgy mint egy gyógyszer. Épp ezért egy olyan technológia démonizálása helyett, amely nyilvánvaló előnyökkel is járhat, jobban járnánk, ha a termékeket minősítenénk egyenként, a saját érdemeik szerint. Hiszen (szinte) senki sem gondolja, még a Vioxx szintű bakik ellenére sem, hogy jobb lenne gyógyszermentessé tenni a földgolyót.