tg-cbmass-20121025

A jobb oldalon látható dinoszaurusz kinézete ellenére nem a Pixar vagy a Dreamworks legújabb projectjének egyik szereplője. Bár, ha már rajzfilmben szerepelne, valószínűleg Frédi és Béni, a két kőkorszaki-szaki deluxe fűnyíróját tisztelhetnénk benne, ugyanis fogazata alapján a Nigersaurus taqueti növényevő lehetett - annak viszon igen hatékony.

Az Afrikában feltárt, kilenc méter hosszú és kb. 110 millió éves őshüllő széles szájában ugyanis mintegy 500 (!) apró fog található, szorosan egymás mellett. Így valóban egy fűnyíró alaposságával volt képes az aljnövényzetet tarolni (akárcsak a mai óriásteknősök). Ráadásul az elhasznált fogai folyamatosan cserélődtek, így a művelet hatékonysága nem csökkent az idők folyamán.

A Nigersaurus egyik érdekessége kétségtelenül a koponyája, amelynek jellegzetes alakját vékony és törékeny csontok biztosították, s amelynek üregeit főleg levegő töltött ki. Ugyanis az N. taqueti nem volt egy észlény, az agytérfogata kifejezetten kicsi volt, és a szaglóhagyma (feltételezhető) mérete alapján még csak a szaglása sem volt túl jó. Viccbeli dinoszauruszok egykedvű bambaságával rágcsálhatta a korabeli földfelszínt borító növényeket, csak nagyritkán nézve fel - erről árulkodik a nyaki csigolyák szerkezete, ill. az egyensúlyozó rendszerének (a három félkörös ívjáratának) pozíciója is. 

(További részletek a Project Exploration által készített honlapon, illetve a decemberi NatGeo-ban várhatók.) 

Közel két éves évfordulója lesz hamarosan, hogy az értelmes tervezés híveinek papírja van arról, hogy az általuk hirdetett (ál)tudomány nem több, mint a klasszikus kreacionista dogmák felturbósított, modern változata (persze ne felejtsük el, hogy nem véletlenül jelenthetjük ezt ki teljes bizonyossággal). Mivel az emlékek ennyi idő után már-már halványodni kezdenek, üdvözlendő, hogy a pennsylvaniai Dover városát világhírűvé tevő perből film készült, és ami szerintem szintén nem ártott, végül nem Hollywood bábáskodott a project felett, hanem az amerikai ún. közszolgálati televízió, a PBS (Public Broadcasting Service) tudományos műsora, a NOVA. (A PBS-t máshol, más apropóból már ajnároztam, most csak annyit jegyeznék meg, hogy neve ellenére alig kap állami támogatást, s mégis képes a közszolgálatiságot sokkal komolyabban venni, mint bármely más, általam ismert, államilag kistafírozott (és nemcsak) média műhely.)

Az eredmény a Judgement Day - Intelligent Design on Trial, amelyet múlt héten sugároztak az Egyesült Államokban és tegnap óta online is megnézhető a NOVA honlapján. A programot csak szuperlatívuszokban tudom ajánlani, mind azoknak, akik a vitában otthonosak, mind azoknak, akik éppen csak hallottak a dologról - remek bevezető, hogy hol is tart ma az evolúció-kreacionizmus vita. (Az adás teljes szövege is letölthető innen, az olvasni jobban szeretők kedvéért.) Mivel a per legtöbb résztvevője személyesen is megszólal és kifejti a véleményét, akár kiegyensúlyozottnak is tekinthető a műsor. Ugyanakkor nem esik abba, a sok újságíró által előszeretettel elkövetett hibába, hogy ha a vitában két vélemény van, akkor neki az objektivitás jegyében kötelező a mitikus középen maradnia. A Judgement Day állást foglal az evolúció mellett - tegyük hozzá, tudományos ismeretterjesztő műsorként aligha tehetne mást.

Ha pedig túl vagyunk a közel kétórás vizuális élményen, akkor (ha épp sok időnk van) klikkeljünk ide, hogy lássuk, ugyanazon téma miképp tálalódik az MTV közszolgálatiságának jegyében, a Záróra műsor keretein belül (köszönet erg-nek a tippért). Nem nagyon van mit a dologhoz fűznöm, hiszen aki végignézte a PBS filmjét az már pontosan látni fogja, hogy Tasi István hol és mikor csúsztat (elnézést az erős fogalmazásért, de itt többről van szó egyszerű tévedésnél, hiszen az interjúalany pontosan tudja mi a baj az érveivel, mégis mondja). A műsorvezetés egészen katasztrófális, még azzal együtt is, hogy nem várom el, hogy minden riporter a téma felkent szakértője legyen. De az biztos, hogy a mellette dolgozó csapat kissé témába vágóbb kérdéseket is összekaparhatott volna, ha már valami ilyesmiért fizetik meg őket. És olyasmit, hogy "eszembe jut, hogy most nem fog eszembe jutni a neve, de van egy madár" egyszerűen nem mondunk. Mert ciki.

(p/s: Hogy malíciózus legyek: a két beszélgető hozzá(nem)értése talán ott fogható meg a legjobban, hogy minden kommentár nélkül átfut egy olyan megjegyzés, mint "a DNS molekulát Francis és Crick fedezte fel". Tudom, hogy szegény James Watson most épp büntiben van, de azért a felfedezés tényét talán nem kellene elvitatni tőle...)

Hát igen, ezt beszéli most az egész város, sikerült végre a majomklónozás. Persze ezúttal nincs semmilyen jól látható (és a médiának eladható), aranyos, kis szőrös Dolly-analóg a folyamat végén, csak két Petri csésze, bennül tenyésző sejtekkel, amelyek az unalmas CRES-1 és CRES-2 névre hallgatnak. (Egyébként a CRES a "cloned rhesus monkey embryonic stem cell line" rövidítése.)

Így aztán kár is lenne attól tartani, hogy zavaros tekintetű tudósok valahol épp Hanuman majomhadseregét próbálják létrehozni (bár kétségkívül igen látványos lenne), de azért lássuk csak, hogy mégis mit tettek le ezúttal az asztalra az "amerikai kutatók".

Maga a metodológia nem új, már Dolly esetében is ezt, vagyis a "szomatikus sejt sejtmag transzfert" (somatic cell nuclear transfer - SCNT) használták: egy testi sejt (leggyakrabban bőr- vagy emlősejt) sejtmagját egy kimagozott petesejt citoplazmájába ültetik, majd azt egy kis árammal sokkolva beindítják a fejlődési folyamatot - és reménykednek, ugyanis ezen a ponton még mindig próba szerencse alapon mennek a dolgok. Pontosabban sok próba - kevés szerencse, nem véletlen, hogy pár éve, több száz kísérlet után, egy megfáradt kutató közel lehetetlennek ítélte a főemlősök klónozását.

A siker ezúttal sem volt valami nagy, 14 makákó nőstényből származó, 304 petesejtből sikerült végül a két sejtvonalat izolálni - ami szerény 0.7%-nak mondható. A szerencse azért kell, mert egyszerűen még nem tudjuk, hogy pontosan mi játszódik le a fejlődés korai szakaszában a sejtekben. A folyamat sok szereplőjét ismerjük, de nem mindet, így lehet az, hogy az egyik próbálkozás során az embrió korai fázisa (az ún. blasztociszta) során izolált sejtek a legszuperebb tápoldatban sem hoznak létre őssejt vonalakat, máskor pedig igen.

Persze a legkisebb szám is végtelenszer több mint nulla, így ha már megtört a jég valószínűsíthető, csak idő kérdése annyit finomítani az eljáráson, hogy valóban rutin-közelivé váljék a folyamat. De azért, azt érdekes lenne/lesz látni, hogy a különböző emberi betegségek majom-modelljein lehet-e majd segíteni az őssejtvonalak segítségével. Hiszen végül is ez az a non-plus ultra, amiért az őssejtkutatás vált napjaink sztártémájává: a gyakran immunreakciót kiváltó idegen transzplantátumok által ígért esetleges gyógyulás helyett, a sajátsejtekkel való jobbulás esélye hívogat a legkülönbözőbb betegségek esetén.

És ezzel el is jutottunk a nagy kérdéshez: mikor, hol és ki fogja mindezt először emberi sejtekkel elsütni. (Pár éve még úgy tűnt, hogy ez a vonat már elmenet és Woo-Suk Hwang csoportja létrehozta az első klónozott emberi sejtvonalakat. De a történet túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen és Hwang prof megdicsőülése helyett drámai bukását hozta magával: kiderült, hogy hamisították az adatokat.)

Az biztos, hogy az első ilyen módon előállított emberi őssejtvonal bejelentését hatalmas vita fogja majd övezni, hiszen a folyamat első lépésében egy pár sejtes embriót hoznak létre (kvázi a donor klónját) és ebből izolálják később az őssejtvonalat (ui. ma még nem lehet másképp megbízhatóan őssejtvonalakat előállítani, habár ez változni látszik). De az legalább annyira biztos, hogy most már nem nagyon van megállás, Pandora ezen szelencéje ki fog nyílni. Rajtunk áll majd, hogy mire használjuk, amit lelünk benne...

Hát akkor ismét szőrszín, mert ez (szinte) kifogyhatatlan téma, már csak azért is, mert a laikusok számára is evidens, könnyen érzékelhető változásról van szó.

A természetben a legkülönbözőbb állatokban megfigyelhető egyik leggyakoribb változás a teljesen fekete (ún. melanizált) formák megjelenése. A dolog érdekessége, hogy a fajok elsöprő többségében, két gén, a melanocortin-1 receptor (mc1r) és az agouti mutációja felelős a melanizált fomrák kialakulásáért (és, ami azt illeti, sok más szőrszínváltozat kialakulásáért is). Épp ezért keltett feltünést, amikor pár éve a genetikai vizsgálatok kiderítették, hogy a kutyák esetében a fekete szőrszínt nem ezek a gének okozzák, hanem valami más, egy misztikus K lókusz.

A K lókusz molekuláris mibenléte sokáig homályban maradt és csak a napokban derült fény arra, hogy β-defensin génről van szó. Ez első blikkre finoman szólva is meglepő, hiszen a defensineknek az immunválaszban van jól dokumentált szerepe és nem a szőrszín kialakításában, így aztán jópár kísérletet kellett elvégezni ahhoz, hogy kiderüljön, miként is keletkeznek a fekete ebek.

Megnyugtató módon, már a legelején tisztázódott, hogy valami úton-módon, a β-defensin is a klasszikus, Mc1r függő jelátviteli útvonalba szól bele. Sőt, kitartóbb vizsgálódás azt is bizonyította, hogy a fehérje fekete szőrszínt okozó formája erősen tud magához a receptorhoz kötődni, aktivizálva a fekete pigment szintézisét katalizáló folyamatokat. Mindez szép, logikus és kerek, de van egy bökkenő: a β-defensin gén "normál" (nem fekete színt okozó) verziója is képes hasonló erősséggel a receptorhoz kötődni, azaz a kapcsolat puszta ténye önmagában nem lehet a válasz.

Hogy ne sokat kerteljek, a lényeg úgy tűnik a β-defensin fehérje molekulák mennyiségén van. Ugyanis a gén "fekete" alléljáról átíródó mRNS-ből több lesz a sejtben, mint a normál allélról átíródóból (ergo több fehérje is készül belőle) és ez épp elég az útvonal felpörgetéséhez. (Ha a normál allélból készíttetünk a sejttel többet, akkor az szintén fekete színt idéz elő.)

Persze azt még jó lenne tisztázni, hogy a természetben pontosan miért van kölcsönhatás a melanocortin receptorok és a defensin fehérjék között, mert ez továbbra is rejtély maradt...

Candille SI, Kaelin CB, Cattanach BM, Yu B, Thompson DA, et al. (2007) A β-Defensin Mutation Causes Black Coat Color in Domestic Dogs. Science doi: 10.1126/science.1147880

Amikor 1873-ban Camillo Golgi előállt új festési eljárásával, a reazione nera-val (magyarán ezüstfestéssel), kezdetben nem sokan értékelték az új módszer forradalmiságát.Néhány évnek el kellett telnie, amíg a kortársak felismerték az egyes idegsejteket kvázi véletlenszerűen jelölő eljárás forradalmiságát, de utánna közel 100 évig ez lett a neuroanatómusok egyik kedvenc eszköze. Hírnevet (és az azzal járó Nobel díjat) nemcsak kitalálójának hozott, hanem egy fiatal spanyol orvosnak, bizonyos Santiago Ramón y Cajal-nak is, akit minden túlzás nélkül nevezhetünk minden idők legnagyobb idegtudósának.

A mószer kevés hibája közül az egyik az, hogy egymás mellett levő jelölt sejtek esetében, nem tudjuk elkülöníteni, hogy egyes nyúlványok pontosan kihez, mihez tartoznak. Ezt küszöböli ki egy vadonatúj megoldás, amelynek metodológiailag nincs ugyan semmi köze Golgi receptjéhez, de az eredménye sokban hasonlít. A lényeg az, hogy egy ügyes molekuláris trükkel (a részletek tényleg nem fontosak, de ha valakit érdekel, a kommentek közt elmerülhetünk bennük) adott idegrendszeri terület sejtjeiben véletlenszerűen fejezünk ki sárga, piros vagy kék fluoreszcens fehérjéket. Így egymás mellett levő sejtek jó eséllyel különböző színűek lesznek, és nyúlványaik is jól elkülöníthetőek maradnak. Az eredmény magáért beszél; jól sikerült preparátumokat eddig is lehetett művészeiknek látni, ezután pedig még könnyebb lesz.