tg-cbmass-20121025

Tévedni emberi dolog és ez alól a tudományban serénykedők sem kivételek. Még a legőszintébb és legtisztességesebb kutatóval is előfordulhat, hogy egy szisztematikusan elkövetett hiba, vagy egyszerűen hibás logika használata miatt rossz következtetésre jut. Az ilyesmire persze senki sem büszke és mivel hibákra, a tudomány természeténél fogva, előbb-utóbb fény derül, a legtöbben igyekeznek a (vélt) eredmények publikálása előtt leellenőrizni magukat. Ha nem sikerül, akkor marad a kínosabb cikkvisszavonás lehetősége.

Van olyan is persze (elsősorban paradigmaváltások során), amikor a tévedés (adatok hiányában) csak fokozatosan válik egyértelművé; ilyenkor az adott tudományterület végül fátylat borít az elvérzett, konkurens elmélet hibáira és tömeges visszavonások nélkül is levonja mindenki a tanulságot. Ha tévedett is továbblép.

Illetve van amikor csak lépne, de nem hagyják. Mert van ami a tévedésnél magánál is cikibb: ha egy szép napon kiderül, hogy, fanatikusok használják saját ideológiájuk támogatására (mármint nem a hiba tényét, hanem a hibás tényt). Valami ilyesmi történt Homer Jacobson-nal, a Brooklyn College nyugdíjas kémia professzorával, aki egy szép napon a Google-n keresgélve döbbenten figyelt fel rá, hogy kreacionista honlapok előszeretettel hivatkoznak egy ősrégi cikkére, mint az abiogenezis elleni bizonyítékok non-plus-ultrájára. Mivel a szóbanforgó állítások ma már aligha állják meg a helyüket, Jacobson érthetően kényelmetlenül érezte magát a váratlan hírnév miatt, olyannyira, hogy 52 év elteltével tollat ragadott és az eredeti cikket közlő American Scientist-ben visszavonta az ominózus paragrafusokat.

(Megemlítendő, hogy Jacobson 20 éve nyugdíjas, így erről az esetről nem nagyon tudják majd kreacionista körökben azt a sablonos összeesküvés-elméletet terjeszteni, hogy csak a karrierjét féltette a diktatorikus darwinista többség ellenében és ezért kényszerült a lépésre. De biztos, hogy kitalálnak majd mást... ;-))

Alex, a papagáj után, újabb szószátyár egyéniséget veszetettek el a héten a kognitív tudományok, amikor Washoe, a csimpánzlány az örök vadászmezőkre távozott.

S bár a hölgy nem éppen hangoskodásról volt híres, amikor a '60-as években a Gardner házaspár megtanította a jelbeszéd amerikai verziójára, az legalább akkora szenzációt jelentett (ha nem nagyobbat), mint a fent említett beszédes tollas lény színrelépése.

Gardnerék eredményei lázas kutatást indítottak el, amely során sokan megkérdőjelezték, hogy Washoe valóban önállóan beszélt, vagy egyszerűen csak az "okos Hans" jelenség egy verziójáról van szó. Végleges bizonyíték se pro, se kontra nem született, mindenesetre a legutóbbi kutatások arról tanúskodnak, hogy a majmok maguk közt is használnak egy primitív jelbeszédet.

Lassan tíz éve, hogy 1997 december 11-én Kiotóban megszületett az ENSZ bábáskodása mellett az ominózus jegyzőkönyv, amely célja első pillanatban nemesen egyszerűnek tűnt: az éghajlatváltozásra hatással levő emberi tevékenység minimálisra csökkentése. Az eltelt tíz év nem éppen ezt hozta és hogy ez mennyiben lehet a Kiotói Jegyzőkönyv életképességének nyakába varrni, arról legalább olyan hosszan lehetne vitatkozni, mint arról, hogy hol tartanánk, ha Amerika a kezdetetktől fogva teljes mellszélességgel támogatja a kezdeményezést. Most azonban ott vagyunk, hogy a következő fázist kell(ene) megtervezni a bő egy hónap múlva Balin kezdődő konferencián, így időszerű leltárat készíteni és elfilózni, mi is az amit az elmúlt tíz évből tanulhatunk, hogyan lehet egy hatékonyabb rendszert felépíteni.

Valami ilyemsit kísérelt meg az eheti Nature-ben Gwyn Prins, a London School of Economics és Steve Rayner, az Oxfordi Egyetem professzora. Prins és Rayner szerint Kiotó legnagyobb hibája alkotói naivitásából ered(t), ami nem talán nem annyira meglepő, hiszen ilyen horderejű problémára még soha, sehol, senki nem próbált megoldást találni. Ennek megfelelően, Kiotó alkotói korábban jól működő receptekhez nyúltak (állapítsunk meg célértékeket, majd tegyünk meg mindent elérésükhoöz), amelyek már bizonyítottak olyan egykomponensű problémákesetében, mint az ózonlyuk, savas eső vagy nukleáris arzenál csökkentés. A klímaváltozás azonban ennél sokkal összetettebb folyamat, ahol egyszerre lenne szükség több mindenhez is hozzányúlni, így a korábbi módszerek nem, vagy nem elég jól működnek.

Prinsék ötpontos listát állítottak össze arról, hogy mi is az, ami működőképessé tehetné a leendő megállapodást (és ez kulturált vitaalapnak mindenképpen megfelel). Ezek (kicsit parafrazálva) a következők:

1. Egy nemzetközi szerződésen jól mutat a sok aláírás, de el kell fogadni, hogy elsősorban a leginkább szennyező országok kell akarjanak tenni valamit. Mivel a szennyezés 80%-a mindössze 20 országtól származik, rájuk kell koncentrálni, és nem a maradék 150-re.
2. Nyitottnak kell lenni az alulról jövő kezdeményezésekre (ha már a legtöbben elvetik, a közgazdaságilag leglogikusabb szén-adó bevezetését). Nem kell a központi megoldásokat erőltetni (főleg, mert nem tudjuk mi az ideális megoldas);  az EU kibocsájtás "tőszdéje" (Emission Trading Scheme) és a chicagói Climate Exchange mintáján (hibáikból remélhetőleg tanulva) még számos rendszer létrejöhet, amelyek közül végül a legjobban működőkből egy globális piac alakulhatna ki.
3. Radikálisan megnövelni az energetikai K+F költségeket. Ezek 1980 óta világszerte kb. 40%-al csökkentek, pedig a jelen helyzetben ez aligha engedhető meg. A probléma nagysága energetikai Manhattan Project(ek) után kiállt, vagyis arra lenne szükség, hogy az energetikai kutatások egy-egy hadsereg háborús kutatási költségvetéséhez hasonló bőkezűséget élvezzenek.
4. Növelni kell az adaptációra (a klímaváltozás hatásainak kezelésére) fordított kiadásokat. Egyszer és mindenkorra szakítani kell azzal a mentalitással, hogy aki az adaptációról beszél, az "feladta" a klímaváltozás elleni küzdelmet. A változás már bekövetkezőben van, így morális kötelességünk a jövő nemzedékekkel szemben, hogy felkészüljünk rá.
5. Egy globális federális rendszer kialakítása (klímaváltozás kérdéskörben), ahol minden problémát a megfelelő szinten próbálnak a közösségek, maguktól megoldani. A megfelelő megoldások úgy is hamar elterjednek, és a központi tervezésnél jó eséllyel hatékonyabbak lesznek.   

Úgy tűnik, hogy hirtelen nagyon trendi lett neandervölgyi géneket vizsgálni, hiszen a múlt heti "beszéd-génes" cikk után, a Science-ben most az egyik szőrzetszínt befolyásoló génnek (mc1r) estek neki.

Az érdeklődés persze nagyon is indokolt, hiszen a H. neanderthalis a legközelebbi (bár már nem élő) rokonunknak tekinthető, így aztán génjeinek vizsgálata jó eséllyel választ adhat arra, hogy mi az ami konkrétan a mi fajunkat egyedivé teszi. Ugyanakkor, mint ez az aktuális cikkből is kiderül, a közeli rokonság egyben technikai buktatót is jelent. Az ősi csontok vizsgálata során mindig komoly gondot jelent a modern "szennyeződés", vagyis a csontokat feltáró és kezelő régészektől származó DNS szennyeződés, ugyanis ez gyakran félrevezetheti a később vizsgálódó genetikusokat. Épp ezért egy-egy gén vizsgálatakor csak akkor lehetnek a kutatást végzők biztosak abban, hogy valóban egy ősi gént leltek, ha az minimum egy bázisnyi különbséget tartalmaz a modern emberi génekhez képest. A teljesen azonos szekvenciáknál ugyanis a mai módszerekkel nem dönthető (még) el, hogy valóban megegyező szekvenciákkal állunk szemben, vagy pechünkre a genetikai szennyeződést vizsgáljuk.

A szóbanforgó cikkben viszgált MC1R receptorról már esett korábban is szó (még paleogenomikai kontextusban is), s mivel ez a gén felelős leginkább az emlősök körében tapasztalható szőrszínvariációkért, logikusnak tűnik a vizsgálata, ha valaki arra kíváncsi, hogy esetleg voltak-e világos színkomplexiójú egyedek a neandervölgyiek között.

Működése során az aktiválódott MC1R egy apró jelátvivő molekula, a cAMP szintjét növeli meg, és ez vezet majd ahhoz, hogy a sárga/vörös pigment helyett fekete pigment keletkezzen. Épp ezért, ha az MC1R nem működik teljes gőzzel, világosabb vagyis szőkés/vöröses szőr- ill. hajszálak jönnek létre.

A neandervölgyi mc1r különlegessége, hogy bizonyos esetekben a jelek szerint egy olyan jellegzetes mutációt hordoz(ott), aminek a következtében, működésbe lépésekor a cAMP koncentráció nem éri el azt a szintet, amit a sötét hajú emberekben figyelhetünk meg. Érdekes módon, ez nem azért van (volt), mert a receptor kevésbé hatékony, hanem mert (pontosan nem tisztázott okok miatt) eleve kevesebb mutáns receptorfehérje jut el a sejtek belsejéből a felszínükre. A végeredmény szempontjából azonban ez mindegy és a létrejövő alacsonyabb cAMP szint megegyezik azzal, amit vöröshajú emberekből izolált MC1R hoz létre - azaz jó eséllyel feltételezhető, hogy az ősi neandervölgyiek kb. 1%-a vörös fej- és arcszőrzettel büszkélkedhetett.

Lalueza-Fox C, Römpler, H, Caramelli D, Stäubert C, Catalano G (2007) A Melanocortin 1 Receptor Allele Suggests Varying Pigmentation Among Neanderthals. Science doi: 10.1126/science.1147417

Amikor pár hete a méhek viselkedéséről íródott poszt, akkor abban röviden említettem, hogy a legtöbbek által osztott nézet szerint a méh kolónia egyes kasztjainak egyedi viselkedésmintázata ősi, magányos darázsfajok nőstény-viselkedésmintázatának (genetikai) szétbontásával keletkezett. Persze a puding próbája az evés, így most néhányan nekiláttak leellenőrizni, hogy a tények mennyire támasztják alá ezt a vélekedést.

Vizsgálatuk tárgyául egy papírdarázsfajt (Polistes metricus) választottak, amely ún. "primitív euszociális viselkedést" mutat. Ez konyhanyelven arra utal, hogy tavasszal egy-egy nősténydarász egyedül vág neki a kolóniaépítésnek és amíg az első utódait fel nem nevelei, addig bizony ő maga jár el és gyűjt eleséget a fejlődő lárvák táplálásához. Csak ezután válik főállású tojásrakógéppé, azaz királynővé. Ekkor az utódai képesek átvenni a táplálékgyűjtő és utód-gondozó szerepet és ez a szereposztás fenn is marad őszig, a kolónia pusztulásáig. (Ekkor néhány leendő királynő repül ki a szabadba, majd ha túlvészeli a telet, tavasszal önálló kolóniát alapít.)

Amennyiben igaz a fent hangoztatott elmélet, a nőstények idegrendszere a királynővé válás előtt hasonlóbban kell működjön a dolgozók idegrendszeréhez, mint utána. És miután izolálták az egyes életfázisok egyedeinek agyában kifejeződ géneket, pontosan erre derült fény (ráadásul számos gén, amely kifejeződése különbséget mutatott a királynő és a dolgozók között, a méhek esetéből már ismert gén darázs megfelelőjének bizonyult).