tg-cbmass-20121025

A tudomány mindenkori fontos feladata lenne, hogy az eredményeit közérthető nyelven közvetítse a társadalom minden rétege számára - egy olyan korban pedig, amikor a kutatásokra fordított pénz többsége adóból származik, ez a feladat kvázi megkerülhetetlen kellene legyen.

Hogy a folyamattal ma mégis gondok vannak, azt mi sem mutatja jobban, mint pl. a tudományos világ és a társadalom jelentős része közötti szakadék az ezoterika és homeopátia megítélésében (bár említhettem volna az evolúció elfogadottságát is ;-)). Épp ezért minden komolyabb kezdeményezés üdvözlendő, ami ezt a szakadékot igyekszik áthidalni (lásd Mindentudás Egyeteme), és különösen azok, amelyeknek a diákok képezik a célközönségét (ui. jobb az alapoknál kezdeni a dolgokat, mert azok hiányában a felnőttkori ismeretterjesztés gyakran csak pusztába kiáltott szó). Mivel ez utóbbiban természetesen a tanárok szerepe aligha helyettesíthető, fontos, hogy egy-egy tantárgy esetén az oktatók rendelkezzenek naprakész információkkal, "diákbarát" figyelemfelkeltő ötletekkel, stb. Ezen hivatottak segíteni, az olyan kiadványok, mint pl. a The American Biology Teacher, vagy újabban az EU által gründolt Science in school program. Utóbbinak talán legnagyobb hibája, hogy az elsődleges, angol nyelvű kiadáshoz csak elvétve társul fordítás a tagállamok nyelvén (pl. magyarul). Mentségükre legyen mondva, hogy ennek valószínűleg maguk is tudatában vannak, így elég nyitottak önjelölt fordítók felé - szóval akinek van egy kis fölösleges ideje & energiája azt maximálisan arra bíztatnám, hogy vágjon bele.

A globális AIDS járvány veszélyéhez és mértékéhez általában nem fűződik kétség (bár kétségtelenül akadnak befolyásos marhák, mint a dél-afrikai egészségügyi miniszter, aki szerint a fokhagyma hatásosabb, mint az antiretrovirális szerek), de hogy miként harcoljunk ellene és főként miként előzzük meg, az már késhegyre menő (gyakran szószerint) hitvita alapja.

Durva közelítésben egyik oldalon áll a WHO és számos nonüprofit szervezet, akik az önmegtartóztatás mellett kiemelt szerepet szánnak a helyes óvszerhasználat oktatásának, a másik oldalon pedig a jelenlegi amerikai kormányzat (nameg a Vatikán) hátszelét élvező vallásos csoportok, akik szemében a kór elkerülésének egyetlen és kizárólagos módja az absztinencia. Szerintük ugyanis, az óvszerhasználat "reklámozása" garantálhatóan megnövekedett promiszkiutáshoz vezet, hiszen aki azt hiszi, hogy biztonságban van, az biztos, hogy fűvel-fával összeszűri a levet, s mivel azért az óvszer sem nyújt 100%-os védelmet (elszakadhat, stb.), hosszú távon ez aláássa a védekezés hatékonyságát.

Hogy eddig kinek adtunk igazat, az kb. tényleg azon múlott, hogy elhisszük-e a fenti érvelést, vagy sem, hiszen még nem vállalkozott senki a két mószer szisztematikus összehasonlítására. Ezen változtatott most Kristen Underhill és kollegái, akik több tucat felvilágosító program eredményeit vetették össze (mivel a legpontosabb adatsorok amerikai programokról születtek, értelemszerűen ezekre kocentráltak - bár azt hangsúlyozni kell, hogy az ilyen felmérések eredményei a vizsgálati alanyok szavahihetőségére alapoznak, és nincs rigorózus orvosi vizsgálat).

Első körben a csak absztinenciára alapozó programok hatékonyságát nézték; bár beszélhetnénk akár hatékonytalanságról is, hiszen a több mint 15,000 fiatalra kiterjedő tizenhárom vizsgálat egyike sem eredményezett változást a szexuális védekezési szokásokban, a párcserék gyakoriságában, az óvszerhasználatban, vagy a nemi aktusok számában. Ezzel szemben, az óvszerhasználatra is hangsúlyt helyező 39 vizsgálat (ami közel 38,000 személyre terjedt ki), a félelmekkel ellentétben nem hogy nem eredményezett romlást az említett mutatókban, de 23 esetben legalább az egyik kifejezetten javulást mutatott! Azaz, ha valóban fontos az emberi életek megmentése, talán időszerű lenne, hogy az óvszerhasználat vallási alapokon való elutasítását múlt időbe helyezzük...        

Ha már az Akciós Potenciálon belecsaptak a lecsóba, merüljünk egy kicsit mi is bele, hogy Phineas Gage és a vasrúd intim kapcsolata milyen, egykor előreláthatatlan és mindmáig megoldatlan morális és jogi dilemmá(k)nak ágyazott meg.

Gage sztorija óta tucatnyi esetet ismerünk, amikor a prefrontális cortex (PFC) elváltozása jellembeli módosulást okozott. A legérdekesebb példák egyike egy 40 éves tisztességben megőszült családapa esete, aki váratlanul szexuálisan túlfűtötté vált, prostituáltakkal kezdett rendszeresen találkozgatni és saját, 12 éves mostohalányát is molesztálta. A megjósolhatóan bekövetkező büntetőeljárás során aztán kiderült, hogy bár szerette volna, egyszerűen képtelen volt saját vágyának gátat vetni. Ezért a kezdeti pszichológiait komolyabb klinikai vizsgálat követte, ami fényt derített arra, hogy az illető PFC-jének egy adott részén rákos daganat kezdett növekedni. Ennek kivágása után a beteg viselkedése is hosszú évekre visszatért a szokott mederbe, s amikor ismét aberrálttá vált, a daganat újraképződését detektálták.

Persze annál azért komplexebb a dolog, mintsem a PFC elváltozását törvényszerű jellemtorzuláshoz köthetnénk, hiszen a jelenség a másik irányba is működik. A mellékelt ábrán egy öngyilkosságot megkísérlő egyén koponyája látszik, a benne rekedt nyílvesszővel (nem mindenki választja egyszerű módját a másvilágra távozásnak...), melynek eltávolítása után az illető antiszociális viselkedése a javára változott.

Vagyis a PFC igen komplex módon képes a viselkedést befolyásolni. De ami talán mindennél lényegesebb: ezek a megfigyelések igencsak cáfolják a dualista karteziánus világképet, mely szerint az elme és az agy (mint fizikai anyag) élesen kettéválasztható. Márpedig ha ez igaz lenne, Gage és sorstársai esetében az agy sérülése aligha okozhatta volna a jellem drámai változását. Ha viszont az agy morfológiája és a viselkedés kapcsolata ennyire intim, akkor új dilemmák állnak elő: lehet-e általánosítani, lehet-e bizonyos (morfológiai vagy molekuláris) agyi elváltozások esetében automatikusan feltételezni az agresszív/antiszociális viselkedést? Vagy, megfordítva, mennyiben írható az ilyen elváltozással élő emberek esetében a szabad akaratuk számlájára agresszivitásuk, ill. mennyiben predesztináltak ilyesmire? Legyenek büntehetőek ugyanúgy, mint "egészséges" társaik? És egyáltalán, mennyire szabad ezek szerint az akaratunk, s mennyire vagyunk idegsejtjeink és a bennük levő molekulák foglyai? Bonyolult kérdések ezek, ma még igazából válasz nélkül. De amint egyre többet tudunk meg a viselkedés biológiájáról, egyre inkább rá leszünk kényszerítve, hogy választ találjunk rájuk.

A napokban újabb jellegzetes karakterrel lett szegényebb a viselkedéskutatás, ugyanis meghalt Alex, az első emberi kommunikációra is képes papagáj.

Mivel erről a szárnyasról biztos mindenki hallott, akit akár csak szőrmentén érdekel a biológia, mellőzném annak felsorolását, hogy hány kifejezést tudott, hány színt és formát ismert fel, stb. De egy dolgot azért kiemelnék, ez pedig az, hogy Alex, a jelek szerint, képes volt a számok fogalmát elsajátítani. Igaz, hogy csak hatig jutott (a héttel halála körül próbálkozott), de ebbe a nulla, vagyis a semmi fogalma is beleértendő. Ez pedig olyasmi, amiről sokan sokáig bizton állíttták, hogy kifejezetten emberi képesség.

(Egyébként itt olvasható egy régi Scientific American interjú, amiből azért jól látható, mi mindenre képes egy, az emberénél sokszor kisebb szürkeállomány.)

Részben lustaság, részben elfoglatság, részben vakációzás okán hét végéig pangás lesz. Elnézést, az esetleges álmatlan éjszakákért, amelyeket okozunk. :-) Addig is ajánlom a kollegákat a konkurenciánál ;-), az Akciós Potenciálon.