tg-cbmass-20121025

Az emberi beszédnek számos genetikai komponense van: a légcső beszédhez szükséges anatómiai jellegzetességeinek fejlődése (akárcsak bármely más szervünk) egyértelműen számos gén interakciójától függ, és nincs ez nagyon másképpen az agy beszédképzéshez ill. -értéshez való "drótozásával" sem.

A napjainkban legelfogadottabb nézet szerint az agy beidegzése azonban nyelvfüggetlen, vagyis kvázi azonos egy kínai és egy baszk újszülöttben, legalábbis kezdetben. Egyfajta általános és nagyon plasztikus rendszert képzeljünk el, amely elvileg lehetővé teszi, hogy az újszülött bármely nyelven beszélni tudjon, és csak a tanulás kezdeti hónapjai sorén szűkül ez a potenciál be, a környezetből érkező stimulusok hatására, úgy, hogy végül egy adott nyelven szólal meg a kisbaba. Ezt támasztja alá az is, hogy ha egy polinéz újszülöttet egy amerikai család nevel fel, akkor előbbi tökéletesen fog angolul beszélni (nevelő szülei akcentusával), és semmilyen nyomát nem lehet majd látni (hangzásilag) valódi származásának.

Ezt a konvenciót próbálja most megkérdőjelezni egy új cikk, amelynek szerzőpárosa azzal a kicsit eretneknek számító gondolattal rukkolt elő, hogy a Föld egyes részein beszélt nyelvek egyes tulajdonságai genetikai okokra vezethetők vissza.

Az említett tulajdonság egy bizonyos nyelv tonalitása lenne, vagyis azon tulajdonsága, hogy kiejtés közben a hangmagasság is beleszámít-e a szó értelmébe (pl. kínai) vagy sem (pl. magyar). A gének pedig, régi ismerőseink: az ASPM és a microcephalin (MCPH), vagyis két olyan gén, amelyek termékei (más funkciók mellett) az agysejtek osztódását szabályozzák (és éppen ezért működésképtelenségük súlyos és általában végzetes betegséget okoz).

A két gén 2005-ben került a figyelem középpontjába, amikor egy amerikai kutatócsoport kimutatta, hogy mindkettőnek két verziója (azaz allélja) van, amelyek jellegzetes földrajzi eloszlást mutatnak, és az újabb - Európában gyakori, Afrikában pedig ritka - allélok, amelyeket valamiért favorizál a természetes szelekció, feltehetőleg kb. akkor jöttek létre, mint amikor kialakult az emberi művészet, ill. megjelentek az első városok. Az eredeti cikkek vad találgatást indítottak el, hogy az új alléloknak köze van az intelligenciához, s sajnos páran rasszista nézetek igazolására is megpróbálták felhasználni a megfigyelést. Pechükre, a rigorózusabb vizsgálatok abszolút semmilyen különbséget nem fedeztek fel a különböző allélok hordozói között, sőt a legújabb adatok fényében úgy tűnik, hogy az eredeti cikk szerzői tévedtek, és az ASPM új allélja nagyságrendileg régebben jelent meg mint ők gondolták (min. több tíz-, de akár százezer éve), ráadásul nincs is pozitív szelekció alatt. Az érdekes földrajzi eloszlás azonban maradt, és most közte és a tonalitás léte ill. nem-léte között próbál az új cikk ok-okozati összefüggést keresni.

A törekvés érthető, hiszen ha rátekintünk a térképre látható a korelláció, az azonban egész más tészta, hogy mit is jelent ez.(Például a kertben levő platánfa kora és törzskerülete között levő összefüggésnek értelemszerűen oka van: a fák biológiája olyan, hogy idővel vastagodik a törzsük. De ha egy grafikonon ábrázolom a platánfa korának függvényében, a Franciaország GDP-jének alakulását, látszólag szintén pozitív összefüggést kapok, ugyanakkor tudjuk, hogy ennek nincs biológiai jelentősége.)

A cikk szerzői nagyon óvatosak és sokszor hangsúlyozzák, hogy mindössze hipotézisról van szó, de - és ez szigorúan saját vélemény -, így is abba a hibába esnek, hogy nem mérlegelik megfelelően az alternatív magyarázatokat.

Lássuk először, hogy mit is gondolnak ők, miképpen lenne magyarázható a gének és a tonalitás közötti összefüggés. A hipotézis alapja az a megfigyelés is, hogy bizonyos agyi területek (egész pontosan a baloldali Heschl gyrus) mérete összefüggést mutat a tonális nyelvek elsajátításának képességével. Mivel az ASPM és a MCPH, mint az előbb említettem, az agysejtek osztódásában játszik szerepet, a magyarázat az lenne, hogy az új allélok hordozóiban valamiért a szóbanforgó agyterület kicsit kisebb lesz, ami aztán egy egész kicsit nehezebbé teszi a tonális nyelv elsajátítását. Hosszú generációk alatt ezek a kis különbségek felgyűlnek és a populáció fokozatosan nem-tonális kommunikációra vált.

Logikusan hangzik, csakhogy tényleg semmi bizonyíték (sőt) nincs arra, hogy a két gén különböző alléljainak akárcsak a legcsekélyebb hatása lenne az agyméretre, és azt sem vizsgálta még meg senki, hogy valóban van-e összefüggés a különböző allélok jelenléte és a tonalitás tanulása között (mivel a szerzők szerint apró különbségről van szó, kérdés, hogy lehetne-e egyáltalán mérni, ha létezne is ilyen).

Az igazság az, hogy szerintem az elég kézenfekvő alternatív magyarázat sokkal valószínűbb: egy egybeesésről van szó. Azért gondolom ezt valószínűbbnek, mert a nyelvek családfája nagyon hasonló topológiát mutat, mint a különböző népcsoportok genetikai rokonsága. Így ha feltételezzük, hogy a nem-tonális nyelvek közös tőről erednek, akkor elképzelhető az is, hogy egy olyan kis csoport beszélte először az ősi nem-tonális nyelvet, amelyben sztochasztikus vagy szelekciós (de nyelvtől független) hatásoknak köszönhetően elterjedt a két gén új, más populációkban viszonylag ritkán előforduló allélja. Aztán ahogy a csoport terjeszkedett és változott, mind az új allélok, mind a nyelv továbbadódott, egymással párhuzamosan, s mi ma ennek a folyamatnak egy késői állomását figyelhetjük meg.

Az emberiség állatszelídítési történetei közül a macskáké egy kicsit kilóg, hiszen mi magunk nem sokat nyertünk rajta. A házimacskák nem adnak tejet, nem finom a húsuk, nem jó vadászpartenerek, nem szállítanak nagy terheket és nincs felhasználható gyapjuk sem. Az eseti egerészés mellett igazából csak az embereket is megnyugtató dorombolás az, amit "haszonként" jelölhetnénk be.

A cicák oldaláról pozitívabbnak tűnik a mérleg: folyamatos kaja forrásra leltek és a vadonnál mindenképpen biztonságosabb meleg otthonra is egyben. Ennek megfelelően talán nem is olyan meglepő, hogy mai tudásunk szerint a kapcsolat kezdeményezői is ők voltak.

Tízezer évvel ezelőtt, a mezőgazdaság elterjedése okán a Közel-Keleten, a "Termékeny Félhold" térségében megjelentek az első magtárak, amelyek aztán mágnesként vonzották magukhoz a kártékony élősködőket: a patkányokat és egereket. Ez a fix táplálékforrás lett aztán a környéken élő vadmacskák (Felis silvestris) a hívójel, ami miatt egyre több időt töltöttek az emberek közelében. Ez a közeledés végződött aztán tartós kapcsolatban (az együttélés legrégebbi régészeti bizonyítékai 9,500 évvel ezelőttre datálódnak), a jelek szerint nem is egyszer, hanem ötször.

Ennyi őst lehetett ugyanis azokkal a mitokondriális DNS (mtDNS) vizsgálatokkal rekonstruálni, amelyek azt voltak hivatottak tisztázni, hogyan alakult a F. silvestris evolúciója. Azt már pár éve tudjuk, hogy a vadmacskák őse hosszú csavargás után telepedett meg Közép-Keleten ill. a Földközi-tenger térségében, ahol aztán durván 200,000 év leforgás alatt négy alfajra szakadt szét: az Európa erdeiben őshonos F. s. silvestris-re (ami egyébként a legősibbnek tűnik az összes közül), a Közel-Keleten és a Maghreb térségében élő F. s. lybica-ra, a szubszaharai F. s. cafra-ra, illetve az Ázsiában élő F. s. ornata-ra. (A vizsgálatok szerint egyébként van egy ötödik alfaj is, az eddig külön, de rokon fajként kategorizált kínai sivatagi macska, Felis bieti.)

A házimacskák (mind a ma élő kvázi 600 millió) tehát az F. s. lybica-ból alakultak ki, s a folyamat során egyre szelídebbekké váltak mint valóban "vad" társaik, majd - némi emberi rásegítéssel - különös szín- és bundavariációkra tettek szert. Persze van a szelidülés mellett van példa elhidegülésre is: az európai erdőkben ma már koránt sem biztos, hogy igazi vadmacskát (F. s. silvestris-t) látunk/hallunk, ha puha tappancsok surranására figyelünk fel. Különösen Közép-Európában jó eséllyel csak egy elvadult házi macsekot láthatunk portyázás közben.

Az önzetlen segítőkészséget, azaz altruizmust, az egyik legpozitívabb emberi tulajdonságnak tartjuk, és egyben nagyon emberinek is. Mert az még csak-csak megmagyarázható, az "önző gén" elmélettel, hogy sok fajban egy-egy kisebb (többnyire rokoni szálakkal kapcsolódó) csoport tagjai, a csoport érdekeit sokszor saját maguk fölé helyezik. De a vadidegeneken való, haszon nélküli segítés, más tésztának tűnik.  

Arról már írtam korábban, hogy a csimpánzok képesek segítő kezet nyújtani gondozóiknak, ha úgy ítélik meg, utóbbiak rászorulnak. Az azonban eddig nem volt tudott, hogy ugyanezt a segítőkészséget idegenekkel szemben is tanusítanák-e. A legújabb megfigyelések szerint igen: ha két felnőtt a kísérleti alany ketrece előtt (látszólag) összeveszett egy boton, majd az egyikük azt a másik által elérhetetlen helyre tette, akkor a csimpánz kézségesen odaadta a botot (mindez videon) az utánna nyújtózkodó kísérletezőnek. (Ebben csak kicsit voltak hatékonytalanabbak, mint azok a másfél éves gyerekek, akik hasonló kísérletes helyzetben, egy tollhoz segítették a kísérletező "nénit". [video])

Persze az igazi kérdés, hogy a majmok egymás között is képesek-e hasonló trükkre, mert annak van/lenne csak igazán jelentősége. A válasz (természetesen ;-)) ismételten igen: ha egy három osztatú ketrec egyik részébe zárjuk az egyik csimpánzt, ahonnan csak úgy tud átmenni a szomszédos szobába, hogy a harmadik ketrec-részben levő társa kinyit egy ajtót, akkor az esetek túlnyomó többségében elég az első csimpánznak jól láthatóan bénáznia az ajtóval, és a második hamar a segítségére siet [video]. (Fontos ismét hangsúlyozni, hogy ez nem kondicionálás, azaz nincs jutalom a jól végrehajtott feladatért: a megfigyelés arról szólt, hogy mit tesznek emberszabású rokonaink maguktól.)

Ergo bármennyire is emberinek tűnik az altruizmus, és bármennyire is mi magunk alkalmazzuk ezt az viselkedés formát az állavilágban a leggyakrabban, a viselkedés gyökerei a jelek szerint már ott figyeltek csimpánzokkal való közös ősünkben is.    

Családi okokból picit lassabban megy majd a következő napokban a bloggolás, addig is az információra vágyóknak, itt a NYTimes melléklete, amelyben van minden evodevotól, mikrobiális evolúción át, humán populációgenetikáig. Jó mazsolázást. :-)