tg-cbmass-20121025

A Népszabadság "Hétvége" mellékletében két cikk is foglalkozik az amerikai ID mozgalom helyzetével ("Elmossa a vízözön a tudományt?" ill. "Akcióban a neokreo"). Kritikus leszek/vagyok, szóval a két cikk (főleg a második) egész tűrhető a laikus olvasó szempontjából, de az előbbinek az első, míg utóbbinak az utolsó bekezdésében van egy-egy hiba. Először is:

"A "tudományos teremtéstant" hiába ítélik el a tudomány, sőt a vallás képviselői is, megint nagy a veszély, hogy bekerül a tantervekbe."

Itt az a gond, hogy a "tudományos teremtéstant" (aka. "scientific creationism") már nem tehetik be a tantervebe, mert annak tanítását alkotmányellenesnek ítélte a Legfelső Bíróság (Edwards vs. Aguillard, 1987). Az megint más kérdés, hogy az ID tartalmilag lényegében ugyanaz, mint a "tudományos kreacionizmus", de nem kell fölösleges támadási felületet adni.

A Horváth Gábor cikket  jobbnak érzem, jól indít Patt Robertson demagóg szövegének abszurditását hangsúlyozva, és még a Wedge- (Ék) dokumentumról is esik szó, ami plusszpont ;-)) Azonban legvégül akad egy logikai gikszer:

"Ebből a szempontból is kulcskérdés, hogy a neokreo segítségével sikerül-e a XXI. században életben tartani minden vallás alaptételét: a világot Isten teremtette."

Az, hogy a világot/univerzumot Isten teremtette-e vagy sem valamilyen szinten egy eldöntheteten filozófiai kérdés marad talán örökre. DE: a doveri per és az egész kreacionista-evolucionista vita nem erről szól, hanem arról, hogy működik-e az evolúció, megmagyarázható-e vele az élővilág sokszínűsége. Ez pedig már nem egy filozófiai kérdés már, hanem igencsak tudományos. A válasz pedig, természetesen: Igen, miazhogy.

Ha pedig már így belejöttem a kritizálásba, akkor essen még szó az origo cikkéről ("A beperelt darwinizmus"), még pontosabban a hozzákapcsolódó szavazásról. Ugyan az állás elég dinamikus és pl. 1700 és 2300 szavazat között sokat változott, az jól látható, hogy többen gondolják úgy, hogy az evolúcióelmélet mellet az ID-t netán oktatni kellene. Természetesen a minta ki tudja, hogy mennyire reprezentatív, de most gondoljuk, hogy az említett szempontból az. A helyzet nem ad sok okot vidámságra sőt, azok számára kellene ébresztőként szolgáljon, akik azt gondolják, hogy ez egy obskurus amerikai probléma, ami nem érinti Magyarországot. Itt lenne az ideje felvenni a kesztyűt és feleletet adni az ezotéria évek óta tartó térnyerésével szemben. Amikor utoljára végigjártam számos budapesti könyvesboltot, igazán színvonalas tudományos ismeretterjesztést alig-alig lehetett látni, míg ezotérikával több polcsor volt megtöltve. Szóval asszem nem kell nostradamusi tehetség megjósolni azt, hogy az áltudományok elfogadottsága terjedőben van (és igaz, hogy a Mindentudás Egyeteme igen jó szolgálatot ethetne ennek az ellensúlyozására, de így nem nagyon fog menni, sőt csak a kamutudósok malmára hajtják a vizet). Pedig szerencsére létezne más nyelveken nagy mennyiségű igen színvonalas tudományos ismeretterjesztő irodalom, de a kiadók vagy nem merik felvállalni a fordításukat, vagy egyszerűen nem kifizetődő számukra, s egyik sem egy túl bíztató dolog...
Természetesen a szavazás (jelen) állása nem feltétlenül jelenti, hogy 30%+ a kreacionisták aránya: ebben a formában nehéz eldönteni, hogy a válaszolók úgy gondolták-e, hogy az ID-t biológia órán kell-e tanítani (mert pl. filozófia-, vagy vallásórán nyilván lehetne), s ha igen azt nem csak valamilyen felfokozott és félreértelmezett liberalizmusból mondták ("adjunk egyenlő esélyt mindennek"), mert nem ismerik a tudományos módszer definícióját. Szvsz időszerű lenne, hogy az MTA komolyan el kezdjen foglalkozni ezzel a dologgal: jobb lenne minnél hamarabb felmérni, hogy hol is tart a tudománytalanság szeretete ma, már ha még valaki komolyan veszi a "tudás alapú társadalom" építését....

Akkor amint ígértem volt, a válaszom Farkas Ferenc levelére:

Viszontválasz₃ Farkas Ferencnek

A baloldali képecske által sugallmazott látszat ellenére nem a "Világok háborúja" vagy a "Támad a Mars" legújabb feldolgozásáról lesz itt szó, hanem az anyai gondoskodás megnyilvánulásának egy érdekes példájáról (a képen pedig egy fiatal puhatestű látható ;-)).
Mint arról a BBC is beszámolt, az eheti Nature-ben jelent meg egy rövid kis riport a Gonatus onyx nevű tintahal utódgondozási szokásairól. A tintahal-szex egy igen síkos és tapadós esemény, melynek következménye a nagyszámú megtermékenyített embrió (ezeket általában a puhatestű szülők szinte azonnal magukra hagyják). Azért is keletkezik nagyszámú embrió, mert gondoskodás hiányában sok közülük elpusztul, vagy egyszerűen más állatok táplálékává válik (ún. "r-stratégia"), így ennyire van szükség ahhoz, hogy néhány elérje a szaporodóképes kort (ennek ellentéte amikor csak néhány utódot nemzenek a szülők, de azokat gondosan felnevelik).
Ami a szóbanforgó tintahalat különlegessé teszi az az, hogy e faj esetében a nőstény gondoskodik az utódairól. A képeken, melyeket a kutatók 1500-2500 m mélységben vettek fel távirányítású kamerák segítségével, jól megfigyelhető, amint a nőstény karjaiban tart egy szürke "zsákot", amely lényegében egy vékony hártyából és a benne található embriókból áll. A logikus kérdés az előbb elmondottak fényében, hogy miért van szükség akkor itt szülői gondoskodásra, ha úgyis szintén sok embrióról van szó? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy ennyire mélyen a víz oxigénben elég szegény, így a normális növekedéshez szükség van arra, hogy az anya karjaival rendszeresen vizet áramoltasson át a "zsákon", különben oxigén hiány léphet fel. Ami szintén megkülönbözteti más tintahalaktól a G. onyx-t az az, hogy jelek szerint az embrionális fejlődés sokkal lassúbb és tovább tart mint más fajokban. Ennek szintén köze lehet a mélységhez: nemcsak kevés oxigén van, de hideg is, így a biológiai folyamatok lelassulnak.
Igazán példás szülőknek tekintehtjük ezeket az állatokat, hiszen az idő alatt amíg az utódgondozás folyik a nőstények nem táplálkoznak, és nem is mozognak túl sokat, így mire a kis tintahalak kiszabadulnak (erről itt egy videó) a zsákból és nekilátnak felderíteni a környező világot, az anyák annyira kiéheztetik magukat, hogy mozgásuk koordinálatlanná válik és enzimjeik működése is lelassul. S még így sem garancia a siker, mert ez a mélység az elefántfókák és cetek kedvelt vadászterülete, a lassan mozgó tintahalak pedig könnyű prédának számítanak...

---

Seibel BA, Robison BH, Haddock SHD (2005) Post-spawning egg care by a squid. Nature 438: 929.

Carl Zimmer egy érdekes kutatásra hívta fel a figyelmet a NYTimesban (akinek van ideje/lehetősége annak mindenképpen ajánlom az eredeti cikk elolvasását).
A kutatók 3-4 éves gyerekek és csimpánzok tanulási és logikai képességeit hasonlították össze. A feladat az volt, hogy egy átlátszó, vagy sötét műanyagdobozban levő tárgyat kellett megkaparintani a kísérleti alanyoknak. Eddig a dolog elég egyszerű ügy, a plusz csavar az volt, hogy a kísérletvezető először megmutatta a gyerek vagy csimpánz kísérleti alanyoknak, hogy hogyan kell kivenni a szóbanforgó objektumot a dobozból. Azonban nem csak egyszerűen kinyitotta az ajtót, hanem beiktatott néhány felesleges lépést is, például egy retesz tologatását (ami valójában a dobozon belül semmihez nem kacsolódott) ill. a doboz fedelének ütögetését, mielőtt meglépte volna a lényegi lépést. A kérdés az volt, hogy mennyiben utánozzák majd őt a gyerekek/majmok amikor meg kell kaparintsák a dobozban elhelyezett tárgyat.
Mint az várható volt amennyiben a doboz sötét volt, azaz nem látszott, hogy a retesz tologatás és doboz ütögetés tök felesleges, mert semmi kapcsolatban nincs az ajtó kinyitásával, mindkét kísérleti csoport hűen követte a kísérletvezető bemutatóját. A meglepetés akkor jött amikor átlátszó dobozra áltak át: míg a csimpánzok szinte kivétel nélkül rájöttek, hogy a bevezető kis gyakorlat nem szükséges az ajtó kinyitásához, a gyerekek 80%-a, bár nyilvánvalóan szintén látta, hogy a kezdeti performansz nincs semmilyen fizikai hatással az ajtó nyithatóságára, továbbra is lelkesen elvégezte a rituálét, annyi különbséggel, hogy egyre gyorsabban hajtotta végre az egyes lépéseit.
A feltételezés (elméletnek egy kicsit kevés még azért) az, hogy pont ez a nagyfokú imitációs hajlam tette az embereket különlegessé, mert hasznossá vált amikor elkezdődött az egyre összetettebb eszközök készítése. Azaz pont a majmolási hajlamunk az egyik olyan tulajdonságunk ami megkülönböztet bennünket a majmoktól ..;-))).

Luca napja van, legyen hát szó Lucáról, pontosabban LUCA-ról, a ma élő organizmusok utolsó közös őséről (Last Universal Common Ancestor).
Nem tudjuk pontosan, hogy hogyan is nézhetett ki LUCA, de bizonyos sejtéseink vannak néhány tulajdonságáról. Először is mivel a genetikai kód univerzális és számos olyan fehérje ismert amelyek orthológjai elővilág mindhárom nagy ágában (Archea, Eubacteria, Eukarya) fellelhetők, meglehetős nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy ezen tulajodnságok egyben LUCA tulajdonságai is voltak. Az elterjedtebb elméletek szerint LUCA leginkább egyes ma élő Gram-pozitív baktériumokra hasonlíthatott, azaz bakteriális kör alakú DNS kromoszómával, sejtmembrán és -fal által körülvett transzkripciós és transzlációs apparatussal rendelkező prokarióta lehetett. Vagy nem, legalább is ezt sugallja Eugene Koonin és William Martin egy közelmúltban megjelent cikkjükben.

A Trends in Genetics véleményrovatában közölt írásukban arra hívják fel a figyelmet, hogy az említett hasonlóságok ellenére számos alapvető különbség is akad az Archea és Eubacteria csoportba tartozó mikroorganizmusok között. A legismertebb talán az, hogy sejtmembránjuk (és ami azt illeti sejtfaluké is) összetétele alapvetően különbözik: az előbbiét izoprén-éterek, míg utóbbiét zsírsav-észterek alkotják. Sőt a DNS másolásra is igen eltérő szekvenciájú fehérjéket használnak. Ennek egyik magyarázata természetesen lehet az, hogy mivel az Archea csoportba tartozó mikróbák elsöprő többsége extremofil, azaz szélsőséges körülmények (magas hő és só koncentráció, vagy igen hideg) között éldegél, az új életmódjukhoz való alkalmazkodás során következtek be ezek a változások. Koonin és Martin azonban egy másik lehetséges megoldást ajánl: LUCA még nem rendelkezett sem sejtmembránnal, sem DNS alapú genommal, eze a két ágban később egymástól függetlenül alalkultak ki. Igen ám, de a természetesen felemrülő kérdés az, hogy akkor (szerintük) hogyan jöhetett létre egyáltalán LUCA, hiszen lehetetlen, hogy egy akár ennyire komplex organizmus spontán szerveződjön az "őslevesben".
A két kutató által vázolt lehetőség sokban építkezik a viszonylag közismert tengerfenéki hőforrás elméletre (e szerint az élet keletkezése ezekhez a képződményekhez kötött). Szerintük LUCA egy ilyen hőforrás környékén, geokémiai erők által létrehozott lyukacsos kőzetekben jelenhetett meg. Az ilyen geológiai képződmények sok kb 1-100 mikron átmérőjű hasadékot tartalmaznak, és a forrás aktivitás alatt ill. miatt állandóan növekednek, azaz állandóan új rekeszek adódnak a képződményhez. A szintén jelen levő vas-szulfid katalizátora lehetett a különböző biomolekulák létrejöttének, amelyek ezáltal egy abiotikus, de kisméretű térben "lelték magukat". A folyamat fő hajtóereje (ezúttal is) az önreplikáció irányába mutató természetes szelekció, ami egyrészt az előbb több, majd egyetlen szegmensen (szakaszon) kódolt altruista operonok megjelenéséhez vezetett (amelyek magukban kódolták a replikációhoz szükséges első géneket), másrészt lehetővé tette az első paraziták megjelenését is (akik a már említett replikációs apparátust kihasználták saját sokszorozódásukra, de ők nem kódoltak a folyamathoz szükséges fehérjét). És ezzel kb. elértünk az RNS-világhoz.
Mivel az egyes apró hasadékok között léteztek nyílások, az egyes kompartmentekből időnként egy-egy molekula populáció egyszerű diffúzió útján átkerült egy-egy szomszédos rekeszbe. Ez természetesen szelekciós tényező is volt, hiszen amelyik társaság nem tartalmazta/kódolta a replikációhoz szükséges összes elemet, az rövid időn belül nyomtalanul eltűnt. A fejlődés egy következő pontja lehetett, amikor ez az ősi genom egyfajta retrovírus-szerű replikációra tért át, azaz az RNS genom replikációjába közbe iktatódott egy kettősszálú DNS is, amiről egy RNáz segítségével íródott vissza a megfelelő orientációjú RNS (ezzel lehetne magyarázni pl. az RNáz-H jelenlétét mind az Archea-ban, mind az Eubacteria-ban).
És ez az a pont ahol az Archeák és Eubacteriák története elválik, azaz az előbb vázolt molekulaegyüttes nem más mint LUCA. Az önreplikációra képes primitív genomok ezután különböző úton, egymástól függetlenül tértek át a teljesen DNS alapú genomra (ezért különböznek a DNS replikáció komponensei annyira), ill. alakítottak ki maguknak sejtmembránt. (A felmerülő probléma itt csak annyi, hogy a sok különbözőség ellenére, van azért néhány membránfehérje is amelyik mindkét csoportban megtalálható. Szerzőink szerint ezt nem lehet későbbi horizontális gén transzferrel magyarázni - amely egyébként nem ritka a prokarióták között -, ugyanis az ominózus fehérjék alapján készülő filogenetikai fák egyértelműen elválasztják az Archea és Eubacteria csoportokat. Az általuk elképzelhetőnek tartott magyarázat szerint ezek a fehérjék az abiotikus hasadékok falán spontán képződő hidrofób rétegekben létezhettek, s mivel ezek képződéséhez nincs szükség egy membrán-szintetizáló apparátusra, nem feltételezi azt, hogy LUCA genomja ilyesmit kódolt volna. Lehet, de szvsz ez az elmélet egyik igen gyenge pontja.)

Nagyításhoz katt a képre

Ez mind szép és jó, de ahhoz, hogy tudományos elméletként fogadhassuk el kell legyen valami predikció, mert különben csak filozófia. Nos, ezt természetesen a szerzők is belátják, ezért a következő logikus potenciális falszifikációs utat javasolják: amennyiben a sikerül olyan prokariótákra lelni, melyeknek Eubacteriára jellemző membránjuk, de Archae típusú DNS szintetizáló apparátusuk van, az teóriájuk instant halálát jelentené, hiszen annak értelmében ilyenfajta "átmeneti" fajok nem létezhetnek. Mindenesetre ha valaha kiderül, hogy elméletük igaz (ami egy elég nagy HA), az a szóban forgó egykori mélytengeri hőforrást, ahol LUCA megjelent, valóban az "élet-forrásává" tenné....

---

Koonin EV, Martin W. (2005) On the origin of genomes and cells within inorganic compartments. Trends Genet 21(12): 647-54. Epub 2005 Oct 11.