tg-cbmass-20121025

A közvetlen és közvetett emberi, azaz antropogén hatások mára mind-mind az evolúció jelentős hajtóereivé váltak. 

Triviálisan hangzik, de kevés szisztematikus tanulmány születtet a témáról. Egyedi eseteket (mint a halak esetében, a lehalászás miatt az egyre korábbra tolódó ivarérettség) már ismertünk, ám a napokban megjelent, összesítő PNAS cikkhez hasonlóra még nem nagyon volt példa.

Ebben 40 olyan rendszert vizsgáltak, ahol az ember ragadozóként viselkedik (pl. halászat), összevetve 20 teljesen természetes rendszerrel, illetve 25 olyannal, ahol közvetett emberi hatás érvényesül. Az emberi befolyás (közvetlen vagy sem) alatt álló rendszerek élőközösségében az evolúciós változás 2-3x gyorsabb ütemben zajlik, mint az érintetlen közösségekben (a grafikonon a változást "Darwin"-ban mérik, amely mértékegység Haldane nevéhez fűződik). Azaz, az emberekkel való interakció felörgette a változás kényszerét. Ennek pedig komoly hatásai lesznek, a szóbanforgó fajok életének minden elemére vonatkozóan. Pl. a korábbi életkorra tolódó szaporodás egyes halfajok esetén, csak azt a realitást tükrözi, hogy idősebb korban már nem lesz alkalmuk utódokat nemzeni, mert egy szupermarket fagyasztott-áru részlege nem ideális közeg erre. Ugyanakkor ez nem egz abszolút optimum. Kényszermegoldás, ami természetes körülmények között aligha maradhatna fenn, ui. egyszersmind ez alacsonyabb termékenységgel jár.

Tanulság, már ha lehet ilyesmiről a cikk kapcsán beszélni, az, hogy nem azért hal ki egyre több faj, mert nem is próbálkozik az általunk diktált valósághoz alkalmazkodni, hanem mert egy idő után (ilyen ütemben) képtelen erre.

Ha az evolúció valóban a fittebb génkészlet túléléséről szól, és a fitneszt az utódok (és az ő utódaik) számában mérjük, akkor elég logikusnak tűnik, az a következtetés, hogy azokban a fajokban, ahol több hím is verseng egy-egy nőstény kegyéért, mozgékonyabb hímivarsejtek alakulnak ki.

Tesztelni azért nehezebb a dolgot, de nem lehetetlen - ausztrál és kanadai kutatók egy csoportja a Tanganyika tóban élő bölcsőszájú halakat kezdték vizsgálni e célból.   

Az Afrikai Nagy Tavak bölcsőszájú populációi elsőrendű alanyai mindenféle evolúciós vizsgálatoknak (lásd még itt és itt), mivel az itt élő kb. 400 faj egyetlen közös ősből alakult ki, az elmúlt 700.000 év során. Ez alatt a halak a legváltozatosabb élőhelyekhez alkalmazkodtak, különleges színezeteket, vagy épp különböző párzási szokásokat alakítva ki. Ennek megfelelően találunk teljesen monogám fajokat és teljesen polygyn ("többférjű") fajokat is. S mivel molekuláris markerekkel mára eléggé feltárták az egyes fajok rokonsági viszonyait, arra is következtetni lehet, hogy mi volt a tó ősi bölcsőszájú populációjának a viselkedési mintázat.

Huszonhat, különböző faj hímjeinek vizsgálata után két fő következtetést lehetett levonni: egyrészt a ledérebb nőstényekkel rendelkező fajok esetében, nagyobb és gyorsabb spermiumok figyelhetőek meg, mint a monogám halfajoknál. Másrészt, feltehetőleg, az ősi állapot a kisebb és lassabb spermium volt, s valóban a verseny, a szelekció következtében alakultak ki a nagyobb és agilisebb ivarsejtek.

A következtetések nemcsak a halak szempontjából érdekesek: a főemlősök esetében is gyorsabbak spermiumok azokban a fajokban, ahol nagyobb a promiszkuitás.

Felkeresnél-e, nyájas olvasó, olyan céget, amely így hirdeti magát: "vállakozásunk kellemes környezetben történő lábnyomkodás után tetemes összegű számlát állít ki"? És vajon, ha a következő módon hirdeti magát:

"A talp bőrének szükség szerinti megtisztítása után a vizsgáló a pácienssel szemben, ülve foglal helyet, hogy mindkét kezével és ujjaival a legteljesebb mértékben hozzáférjen a talphoz. [...] A kezdeti diagnosztika első lépése közül a szimpatikus ganglionok pontjainak, majd a központi idegrendszeri leképeződés vizsgálata, kezdve a talamus [sic], az agytörzsi retikuláris résztől, nyúltvelő, kisagy, egyensúlyszerv és ezeken a pontokon végighaladva, következik a hipotalanusz [sic], hipofízis, hippocampus feltételezett kivetülése. Elsősorban azokat a pontokat érintjük, ahol a pont érzékenységet jelez és a paciens panaszként éli át, a vizsgáló pedig különböző lerakódásként, anyagtömörülésként érzékeli /nagyság, keménység, forma/. A diagnosztika során általában a jobb kéz mutatóujjának középpercét használjuk, annak háti felszínével haladunk pontról pontra."

Bár remélem, hogy a válasz ismét nem, az igazság az, hogy az emberek nagy többsége ilyenkor igencsak elbizonytalanodik. Olyannyira, hogy Dr. Vargha Zoltán PhD-nek, és ki tudja hány szakmabeliének remek megélhetést biztosít éveken át, noha a fenti két idézet tartalmilag ugyanazt a tevékenységet írja le.

A laikusok számára ugyanis van valami roppant vonzó az általuk értelmezhetetlen szakszavakban, valami furcsa bizalmat adnak ezek (és különösen az idegrendszer belekeverése) olyan dolgoknak is, amelyektől egyébként ösztönösen tartózkodnának. Egy tavaly megjelent cikk kvantifikálja is ezt a megfigyelést, érdekes eredményekkel.

A kutatók jó és rossz magyarázatokat adtak egy jelenség értelmezésére, vagy egyszerű konyhanyelven,  vagy úgy, hogy az előbbi magyarázatokhoz hozzácsaptak néhány (egyébként teljesen irreleváns) idegtudományi terminus technicust.

Laikusok esetében az általuk egyébként nem igazán értett kifejezések hatása mágikusnak bizonyult. Különösen, ha olyan magyarázatokról volt szó, amelyekről egyébként tudták, hogy hamis. A mellékelt ábrákon a fehér oszlopok a "jó" magyarázatra adott válaszokat jelzik (a pozitív értekek elfogadást jelölnek, a negatívok pedig elutasítást), a szürkék pedig a "rossz" válaszokra születő reakciót.

Jól látható, hogy néhány idegen szó, és a nonszensz hirtelen nagyon hihetővé vált.

Érdemes ezt összevetni azok reakciójával, akiknek van fogalma a hozzáadott szavak értelméről: a "szakértői csoport" szemében a hibás válasz nem lett a fölösleges verbális sallangtól jobb, sőt a jó válasz értékét is lerontotta az oda nem illő információ. Ez talán furcsának tűnhet elsőre, de igazából ez a várható reakció: az irreleváns informácókat, amelyek a laikus közönség esetében, ismeretlenségük és idegenségük révén esetenként elfedik, elfeledtetik a valódi érvek súlytalanságát, nem díjazzák a szakmabeliek.    

Paradox módon, ha egy olyan csoportot vizsgálunk, amely ismeretei tekintetében )elvileg legalább) valahol a laikus és a szakértő közt helyezkedik el, névszerint az idegtudományi kurzuson résztvevő egyetemistákat, nem kapunk jobb eredményt, mint egyszerű laikusok esetében. Sőt ez esetben a "jó" válaszokat is vonzóbbá teszik a szakszavak.

Mi következik mindebből? Egyrészt, hogy néhány félév biológia biflázás gyakran nem elég a kritikus gondolkodáshoz szükséges tények és logika elsajátításához. Másrészt, ha olyasmit olvasunk, ami nagyon tudományosan hangzik, de nem értünk, ne gondoljuk automatikusan azt, hogy a szaknyelv használata egyet jelent a valódi hozzáértéssel. Sőt, túl sok szaknyelv egy átlagembernek szóló szövegben, mindig legyen gyanús. Valódi kutatók amennyire lehet egyszerűsíteni próbálnak, ha tudományos ismeretterjesztésre szánják magukat (nem mindig sikerül, de a szándék azért felfedezhető). Ha valaki szándékosan úgy ír meg egy anyagot, hogy az ne legyen érthető a laikus számára, az általában rejtegetni próbálja saját hozzánemértését.   

Nem várna el sokat az egyszeri olvasó, ha arra számítana, hogy 150 évvel "A fajok eredetének" megjelenése után, az evolúció körül zajló minden vita ellenére, maga a faj fogalma azért már kőbe véshetően letisztult lenne. Nincs így, és a rendelkezésünkre álló több mint tucatnyi (egymással gyakran inkompatibilis) definíció jól mutatja, hogy néha triviálisnak tűnő dolgokat is mennyire nehéz pontosan megfogni.

Persze az mindenki számára jól látható, hogy a kolibri és a jegesmedve két külön faj és az elméleti vita sem erről szól. Az viszont már sokkal kevésbé triviális, hogy az egyszerű háziegér külsőre teljesen azonos keleti és nyugati populációit miért tekintik egyre inkább két külön fajnak (és nem alfajnak), vagy a kinézetre ég és föld csivavát és dán dogot miért soroljuk gondolkodás nélkül ugyanabba a fajba.

Az alapkérdés rögtön az, hogy biológiai értelemben létezik-e olyan, hogy faj, vagy ez csak egy ember által létrehozott mesterséges kategória (ez az ún. "nominális fajfogalom"). Hogy ez mennyire nem evidens, azt talán jól mutatja, hogy napjaink fajkeletkezéssel foglalkozó referenciakönyve több mint tucatnyi oldalon át tárgyalja a kérdést (egyébként végül arra jut, hogy igen, vannak fajok).

Érdekes módon anno Darwin is a nominális fajfogalom mellett tette le a garast. Főműve második fejezetében így ír:

"Az előbb említettek okán látható, hogy úgy tekintek a faj kifejezésre, mint amit kényelemből, tetszőlegesen adunk egymásra hasonlító egyedek egy csoportjának, és így nem különbözik sokban a változat kifejezéstől, amelyet kevésbé különböző és változékonyabb formáknak adunk. A változat kifejezést pedig, összevetve az egyszerű egyedi különbségekkel, szintén tetszőlegesen használjuk, csak a kényelem kedvéért." 

Darwin a földi élet sokszínűségének kialakulását a maga teljességében igyekezett kezelni. Úgy látta, hogy ugyan az evolúciós fát elmetszhetjük tetszőleges időpontban, és az ott és akkor végződő "ágakat" tekinthetjük külön fajoknak, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az élet teljes történetét nézve a különböző szomszédos és kevésbé szomszédos ágak előbb-utóbb közös tőre vezethetőek vissza, ill. a jövőben maguk is szerteágazhatnak. Ilyen értelemben pedig a faj éppúgy tetszőleges kategóriává válik, mint az osztály, rend, vagy törzs. Számára az egyedi különbségek voltak igazán relevánsnak, ezek teremtették meg a szelekció és az evolúció lehetőségét.

A múlt század során, a genetikát és ez evolúciós elméletet összeegyeztető, ún. Modern Szintézis megalkotói aztán mégis a nominális fajfogalom ellen törtek lándzsát. Szerintük a fajok nagyon is valósak, s éppolyan alapvető építőkövei a biológiai szerveződésnek, mint alacsonyabb szinteken a sejt. Elsősorban az vezette őket erre, hogy felismerték, a fajt alkotó populáció(k) különlegesek, hiszen bennük és köztük viszonylag szabadon áramolhatnak az egyes gének különböző alléljai, de más fajokhoz tartozó populációkba már nem jutnak el. (Persze fel lehet vetni a horizontális géntranszferek egzotikus eseteit, de ezek valójában a biológiai csemege-kivételek.)

Bár a felismerés közös volt, a megfogalmazásban már nem voltak teljesen azonos platformon. Igazából ekkor kezdődött a fajdefiníciók máig tartó gyarapodása. Ugyanakkor máig kimelkedik a mezőnyből a Modern Szintézis két nagy öregjének Ernst Mayr-nek és George Gaylord Simpson-nak a fajdefiníciója. Előbbi a legközismertebb fajfogalom, az ún. biológiai fajfogalom megteremtője. A "biológiai" itt arra vonatkozik, hogy egy konkrét biológiai jelenséget, a reproduktív izolációt teszi a faj(keletkezés) kritériumává. Vagyis két különböző faj esetében a két populáció egyedei természetes körülmények közt nem képesek egymással termékeny utódot létrehozni - ez legtöbb esetben azt jelenti, hogy nem is párzanak (ugyanakkor lásd SexComb tegnapi posztját, hogy mi is a baj ezzel a definícióval).

Simpson, paleontológus lévén, más idősíkban gondolkozott. Szerinte "a faj egy olyan leszármazási vonal (ős-utód populációk szekvenciája), amely másoktól külön változik, és saját evolúciós szerepe és tendenciája van". (Kb. az evolúciós fa egy el nem ágazó ágáról van szó.) Ez az evolúciós fajfogalom, amit Mayr élesen kritizált, mert "kritériumai meghatározhatatlanok, így a gyakorlatban használhatatlan".

Az azonos felismerésből származó két meghatározás, alkotóik minden nézeteltérése ellenére mégsem teljesen inktompatibilis. E mellett érvelt legalábbis a washingtoni Természettudományi Múzeum munkatársa, Kevin de Queiroz egy 2005-ös előadásában. Szerinte, ha a Modern Szintézis szerzőinek teljes munkásságát nézzük (Mayr és Simpson mellett még ide tartozik Dobzhansky és Wright is), akkor egyértelmű, hogy mindannyian ún. metapopulációkról beszélnek. Vagyis a fajok egymással kapcsolatban levő populációk csoportjai, amelyek egy kiterjedt szaporodási közösséget képeznek, továbbá egy egyenletlenül elosztott, de közös génkészlettel rendelkeznek, amely rekombinálódhat. (Nem egy könnyű definíció, tessék emésztgetni egy ideig.) A biológiai fajfogalom ebben könnyen felfedezhető, de ott van Simpson fajfogalma is, ha a populációkra nemcsak térben, de időben is gondolunk. Előnye továbbá, hogy valamilyen szinten képes az aszexuális fajokat is kezelni, ellentétben a biológiai fajelmélettel.

Miért ekkora ördöngösség egy egyértelmű szabályt létrehozni? Erre csak úgy válaszolhatunk, ha végiggondoljuk mi is történik speciáció során, vagyis miként lesz egy ősi fajból, két darab utód faj.

A folyamat során az ősi faj populációi egyre inkább kétfelé szakadnak. A "szakadás"  oka lehet földrajzi izoláció (a tankönyvek kedvelt példája), de akár viselkedésbeli különbség is (pl. A populáció hímei reggel udvarolnak, és nőstényei ekkor igazán fogékonyak, míg B populáció esetében este lesz a párzás ideje). Ez ahhoz vezet, hogy lelassul, majd megszűnik a génáramlás közöttük. Különböző mutációk kezdenek elterjedni a két csoportban, amelyek fokozatosan csökkentik a genetikai és fiziológiai esélyét is annak, hogy A és B csoport ivarsejtjei életképes zigótát hozzanak létre. Különleges körülmények között, időnként szaporodóképes hibridek jelenhetnek még meg, de ez egyre ritkábbá válik. (Egyébként egy pár éves elmélet szerint, egy hasonló "hibridizáció" fontos szerepet játszott az emberi faj kialakulásában.) Végül a genetikai különbség teljesen kizárja a szaporodást, és a két csoport külalakja is fokozatosan egyre inkább eltérővé válik. Ekkor már egyértelműen (szinte minden definíció szerint) két fajról beszélhetünk.

Az a gond, mint látható, hogy a fajkeletkezés egy képlékeny folyamat és nagyon nehéz meghúzni a határait. Két jól elkülönült fajt nem kunszt felismerni, de az már kicsit (nem kicsit ?) szubjektív , hogy mikor kezdünk két alfajt külön fajokként kezelni. A különböző fajdefiníciók alapján (species concept = SC) a fajkeletkezés határán futó "homályzóna"  különböző pontjaira húzható a határ - mivel azonban az átmenet a valóságban mindig fokozatos lesz, sosem éles, a legtöbb esetben ez a döntés önkényes, és így mindig akad kritérium, ami alapján megkérdőjelezhető lesz.

Hogy egy gyakorlati példával szemléltessem a dolgot, vessünk pillantást a sárga füzike (Phylloscopus torchiloides) két ázsiai alfajára, a P. t. viridanus-ra, ill. a P. t. plumbeitarsus-ra. Előbbi nyugat Szibériában honos (elterjedését a kék szín jelöli), míg utóbbi kelet Szibériában (piros). A két populáció külleme csak enyhén tér el, viszont énekük nagyon különbözik. Ennek következtében azokon a középső területeken, ahol mindkét alfaj megtalálható, nem is szaporodnak egymással. Kvázi két külön fajként viselkednek. Azonban, ha délebbre is figyelünk, a sárga füzike további alfajaival találkozunk, amelyek körbeölelik a (számukra lakhatatlan) Tibeti-fennsíkot (a Kína közepén levő üres folt az élőhely pusztításnak köszönhető). És ami nem elhanyagolható, a szomszédos populációk képesek egymással szaporodni (az ének fokozatosan változik csak). Ergo, elvileg az egész társaság felfogható egy db. metapopulációként, amelyen belül különböző gének alléljai valójában képesek áramlani. A sárga füzike így tipikusan egy ún. gyűrűfaj. Ha bármilyen okból, a déli "kapocspopulációk" kipusztulnának, egyértelműen két fajjal lenne már dolgunk, de mindaddig, amíg ezeknek köszönhetően elképzelhető génáramlás a két szibériai alfaj között, addig nem. A kínai foltnak "köszönhetően" a speciáció minden valószínűség szerint hamarabb véget fog érni, mint egyébként történt volna, hiszen, hacsak a madarak nem repülnek át felette, a génáramlás ezen a helyen (még ha elméletileg most el is lenne képzelhető) megszakadt. Ez középtávon ahhoz fog vezetni, hogy a folt két oldalán levő populációk maguk is annyira különbözővé válnak, hogy képtelenek lesznek közösen szaporodni.

(Mint azt beharangoztam, az új évet a fajfogalom körbejárásával kezdjük. Két, egymástól független poszt les; előbb SexComb kolléga, egy ÉRTEM iromány kapcsán boncolgatja a témát.)  

A mai alkalommal kényes kérdéshez érkeztünk, a rendszertan alapjairól kell szólnunk. Ez alkalommal boncolgatott cikkünk a "Fajok eredete" című munka. No nem, amit Darwin írt, az ÉRTEM tagjainak újraértelmezési kísérlete ez.

Mi is egy faj? A faj fogalmának elég sok meghatározása létezik, az egyik legvilágosabb Mayr fajfogalma:

"A fajok egymással kereszteződőképes természetes szaporodásközösségek (populációk), csoportjai, amelyek más, hasonló jellegű csoportoktól szaporodásilag izoláltak és az életközösségekben meghatározott funkciót (niche) töltenek be."

Vagyis egy fajba tartoznak azok az egyedek, amelyek egymással termékeny utódok létrehozására képesek. Hozzá szokás még tenni, hogy az utódaik életképessége nem csökken. Ez a meglepően egyszerű meghatározás tulajdonképpen jól működik a gerincesekre, és ami a legnagyobb előnye: Egyértelmű, vizsgálható tulajdonsághoz köti a faj fogalmát, a termékeny utódok létrehozásának képességéhez.

Ha körülnézünk akár csak a Wikipedián, meglepő módon számos más fajfogalmat is találhatunk. Ezek azonban leginkább csak homályosítják a képet, nem igazán segítik a rejtély megoldását. Ezek javarészt tudománytörténeti érdekességek, nem használjuk már őket. Mégis érdekes feltételeket találhatunk köztük és rávilágítanak a "faj" meghatározásának nehézségeire, így részletesen tárgyalnám őket, mivel roppant tanulságosak, megmutatják, az élőlények rendszerezése során milyen nehézségekbe ütköztek a tudósok Linné óta.

"Egy populációt vagy populációcsoportot fajnak nevezünk, ha az morfológiailag eltér más populációktól."

Annak idején, Linné tulajdonképpen ezen elv alapján állította össze rendszertanát, amelyet azóta természetesen réges-régen felülbíráltak. Ezen meghatározás szerint két élőlény külön fajba tartozik, ha valamilyen lényeges külső vagy belső tulajdonságukban különböznek. Minden hasonló, azaz külső tulajdonságot is figyelembe vevő fajfogalom hibája, hogy a szemlélőtől függ az egyes jellegek értékelése, azaz gyakorlatilag hasraütéses alapon dől el, hogy egy tulajdonság mikor "tér el" egy másiktól. Az élőlények alapvető jellegzetessége a változékonyság, így tulajdonképpen minden egyes egyed valamennyire különbözik a többitől. Nézzük meg a saját magunkat! A szőke hajú, kék szemű fehér bőrű emberek másik fajba tartoznak, mint a barna szemű, barna bőrű, barna hajú emberek? A két méternél magasabb emberek más fajba tartoznak, mint a másfél méternél alacsonyabbak? Belátható, hogy az egyes tulajdonságok megítélése teljesen önkényes.

A másik véglet, amikor egyes populációkat önkényesen kiválasztott jellegek alapján külön fajba sorolnak. Ilyen esetben belátható, hogy a megkülönböztetés nem objektív, hanem a szemlélő pillanatnyi lelkiállapotát tükrözi. Példának okáért nézzük meg a sárga billegetőt, a Motacilla flava –t. A múlt század elején általánosan elfogadott nézet szerint a ma alfajként megkülönböztetett tucatnyi populáció még külön fajnak számított, például Madarász Gyula 1903 –ban megjelent "Magyarország madarai" című könyvében is így tárgyalja. Manapság egy fajnak tartjuk ezeket és alfaj szintjén különítjük el az egyes változatokat. Miben is különböznek ezek egymástól? Az Európai sárga billegető (M. f. flava) például Közép-Európában él és a Szaharától délre telel. Az Északi billegető (M. f. thunbergi) Skandináviában, Szibériában fészkel és Kelet-Afrikában, Indiában, Dél-Ázsiában telel. Az Északi billegető feje sötétebb szürke, mint az Európai billegetőé, és nincs benne semennyi fehér sem. No most akkor innentől el lehet kezdeni vitatkozni, hogy attól, hogy a két élőlény máshol költ és máshol telel "újfajta" –e? Vég nélküli vitákat lehet folytatni azon, hogy az egyes jellegek szélső értékei "újfajták", vagy nem. Az egyik oldal is nyilván felsorakoztathat akárhány madarászt aki szerint attól, hogy Indiában is telel, már külön fajként kellene leírni, míg a másik oldal is hozhatna tekintélyes mennyiségű szakértőt, aki szerint attól még nem, így csak alfajszinten kell megkülönböztetnünk a kettőt. Viszont innentől kezdve ez a vita gyakorlatilag lezárhatatlan, mivel tulajdonképpen személyes vélemények ütköznek, amelyek között nem lehet igazából megnyugtató módon dönteni, hiszen ki mondja meg, hogy melyik a fontosabb, a fej színe, a költés helye, vagy a telelés helye? Ráadásul lehetetlen meghatározni, hogy a változás mikor elég nagy mértékű ahhoz, hogy új fajba kelljen sorolni e miatt egy populációt?

Azon kívül itt fennáll a veszélye annak, hogy a vita elveszíti értelmét, hiszen nem tudjuk, hogy mi most tulajdonképpen egy természeti jelenséget vizsgálunk, vagy egyszerűen nyelvi játékot játszunk egy általunk hibásan meghatározott fogalom, a "faj" jelentése körül, egyszerűen azért, mert túl nagy fontosságot tulajdonítunk egy általunk önkényesen kiválasztott jellegnek, mondjuk a telelés helyének. Nyilván megvizsgálhatnánk még legalább ezer jelleget, amiben eltér egymástól a két alfaj, de mivel semmilyen biztos fogódzónk sincs arról, hogy melyik fontos és melyik nem, tulajdonképpen körbe-körbe járunk. Ki kell, hogy jelentsük, hogy a látható tulajdonságokon alapuló rendszerezés félrevezető lehet, egyszerűen azért, mert az élőlények a természetben változékonyak és óriási a veszélye, hogy önkényesen kiválasztott jellegek alapján soroljuk be a vizsgált élőlényt.

" Élőlények egy csoportja akkor tekinthető fajnak, ha egyedei potenciális párként ismerik fel egymást." (Wikipédia)

Születnek öszvérek, tehát egyes lovak és egyes szamarak párként ismerik fel egymást. Mégsem igazán hinném, hogy ettől egy fajba kellene sorolni őket. A másik nehézség, hogy hogyan lehet ezt vizsgálni? Két papucsállatka mikor ismeri fel párként egymást? Azt hiszem ezt nem is kell sokáig magyaráznom, hogy egy, a gyakorlatban vizsgálhatatlan jelleghez nem érdemes kötni a fajfogalmat.

"Közös őssel rendelkező élőlények csoportját tekintjük; egy leszármazási vonalat, ami megőrzi integritását más leszármazási vonalakhoz képest térben és időben. Egy ilyen csoport fejlődése során annak tagjai divergálhatnak egymáshoz képest; amikor ez a divergencia kellően egyértelművé válik, a két populációt két külön fajnak tekintjük." (Wikipédia)

Ez a megközelítés elméleti síkon megállja a helyét, valóban megragadja az evolúció lényegét ám egyetlen súlyos hibája mégiscsak van: Mikortól válik a különbség "kellően egyértelművé"? Innentől kezdve ugyanaz a gond vele mint amit az előző példában láttunk: Az elkülönítés alapja nem független a szemlélőtől. Ami az egyik vélemény szerint már kellően egyértelmű, az lehet, hogy egy másik vizsgálódót éppen nem elégít ki, mert őszerinte még nem távolodtak el egymástól eléggé. Innentől kezdve újfent nem tudhatjuk, hogy egy természeti jelenség mibenlétéről vitatkozunk, vagy csak nyelvi játékot játszunk?

"Egy meghatározott erőforrás-készlethez (niche-hez) adaptálódott élőlények összességét ökológiai értelemben vett fajnak nevezzük." (Wikipédia)

Ebben a megközelítésben is éppen az a hiba, hogy önkényesen kijelölt feltételekhez köti a niche meghatározását, így nem független a szemlélőtől. Az adott niche változtatásával az egyes egyedek azonos, vagy különböző fajba tartozása is változik, így ez a meghatározás is a vizsgálatot végző személytől függ.

A "faj" fogalmának meghatározása a biológia tudományának egyik központi kérdése, tulajdonképpen nincs olyan fajfogalom, amely minden élőlényre egyként alkalmazható lenne. A már említett, általánosan elfogadott fajfogalom szerint egy fajba tartozik két egyed, ha termékeny utód létrehozására képesek, és ezen utódok életképessége nem csökken. Ennek a meghatározásnak az az óriási előnye, hogy a szemlélőtől független feltételhez - a közös utód létrehozásának képességéhez - köti az egy fajba tartozást. Ez vizsgálható és nem sok helyet hagy a vitának, egyértelműen eldönthetővé teszi az egy fajba tartozás kérdését. Magyarán szólva kísérletesen vizsgálható.

Felmerül a kérdés, hogy a termékeny utód létrehozásának képessége nem ugyanolyan önkényesen kiválasztott jelleg –e mint a billegetőknél a telelés helye? A termékeny utód létrehozása éppen azt biztosítja, hogy a szaporodási közösség fennmaradjon az adott élőlények között. Vagyis egy populáción belül, ahol az egyedek korlátlanul szaporodhatnak egymás között, az egyes allélek cseréje is zavartalanul történik, hiszen bármelyik egyed bármelyik másik, ellenkező nemű egyeddel párosodhat, így keveredhet az egyes egyedek génállománya az utódaikban, ami ahhoz szükséges, hogy a faj egységes maradhasson. Ha elolvassuk az ezen a blogon megjelent, P-elemről szóló cikket, ott éppen arra láthatunk példát, hogy egy populáción belül, azaz egymással szaporodni képes egyedek között villámgyorsan elterjednek az új jellegek, míg fajok között csak kivételesen ritka esetekben történik genetikai anyag cseréje.

Minden nagyszerűsége dacára, számos esetben ez a fajmeghatározás nem alkalmazható. Például a sejtmag nélküli élőlényeknek nincsenek igazi ivaros szaporodási folyamatai, így ők ez alapján nem sorolhatóak fajokba. Ugyanígy léteznek olyan többsejtűek is, amelyek nem ivarosan szaporodnak. Itt van például a hamvas vincellérbogár, az Otiorrhynchus ligustici L. Ez a jószág mezőgazdasági kártevőként ismert, ám amiért ebből a szempontból érdekes: Északon élő populációi kizárólag nőstényekből állnak, amelyek hímek nélkül, szűznemzéssel szaporodnak. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy akkor most ezek egy fajt alkotnak –e? Hiszen nem tudni, hogy melyik egyedekkel képesek termékeny utódokat létrehozni, mert egyszerűen magukban, hímek nélkül is termékeny petéket raknak, így ez alapján nem alkalmazható rájuk a faj fogalma. Viszont ebben az esetben a génállomány keveredése nem is történik meg, hiszen egy diploid szervezet adja tovább génjeit az utódainak.

Ezen kívül számos eset létezik, amikor különböző fajokba sorolt egyedek képesek termékeny utódokat létrehozni. Kevéssé ismert tény, ám ismert néhány tucat eset, amikor nőstény öszvérek is csikókat hoztak a világra. Éppen ezért szokás beiktatni a fajmeghatározásba azt is, hogy az utódok életképessége nem csökken. Bár született már valaha termékeny utód ebből a keresztezésből, ám az utóbbi ötszáz év alatt körülbelül hatvan öszvértől született csikót jelentettek, így nyilván az öszvér, mint önálló faj gyorsan kihalna, ha nem pároztatnának folyamatosan lovakat és szamarakat.

A természetben is megfigyelhetőek hibrid élőlények, amelyek két faj keresztezéséből jöttek létre. Ezek között vannak termékenyek, magtalanok és úgy tűnik egyáltalán nem mennek ritkaságszámba, a természetben is bizony történnek félrelépések. Itt van például a barnamedve és a jegesmedve, amelyeket két külön fajnak soroltak be annak idején, mivel a természetben nem kereszteződtek. Állatkertekben sikerült pároztatni barnamedvéket és jegesmedvéket, ezek termékenynek bizonyultak mind barnamedvékkel, mind jegesmedvékkel ráadásul egymással is. Azonban sokáig úgy gondolták, hogy ezek a hibridek a természetben nem jöhetnek létre, mert a barnamedvék a szárazföldön párzanak, míg a jegesmedvék a jégen, így egyszerűen nem találkoznak. Viszont 2006–ban a vadonban is lőttek egy DNS vizsgálatokkal is igazolt hibridet.  Valószínűleg annyi történt, hogy a sarki jégsapkák olvadásával a jegesmedvék elkezdtek keveredni a barnamedvékkel, ugyanis ez utóbbiak a jég visszahúzódásával párhuzamosan egyre északabbra költöznek, így újabb hibridek felbukkanása is várható a jövőben, ahogy fogy a jég északról. Tulajdonképpen annyi történik, hogy két, egymástól rég elszakadt populáció újra elkezd keveredni egymással. Mindez mit jelent? Rossz az elmélet? Mégsem jó a biológia fajfogalma? Nem. Egyszerűen ugyanaz történt, mit már annyiszor, egy faj két populációját külön fajként írták le, mert egy külső jelleg különbségének túl nagy jelentőséget tulajdonítottak, nevezetesen, hogy a jegesmedve szőre fehér és a sarkvidéki jégmezőkön él, míg a barnamedve bundája – meglepő módon – barna és a szárazföldön él.

No most a boncolgatott cikk éppen a speciációval, azaz az új fajok keletkezésével foglalkozik. Alapvetően nincs is nagy bajom vele, a felhozott példák megállják a helyüket. A magyarázatukról már sajnos nem mondható el ugyanez.

"A faj – az általánosan elfogadott definíció szerint – egymással kereszteződni képes egyedek populációja, amelyek szaporodásra képes utódokat hoznak létre. Ez a definíció önkényes, és a taxonómusok szerint sokszor alkalmatlan az organizmusok besorolására."

Valóban nincs olyan fajfogalmunk, aminek a segítségével minden élőlény leírható lenne. Ez tény. Azonban ettől ez a meghatározás egyáltalán nem önkényes, hiszen azt az egy tulajdonságot helyezi előtérbe, amely egyrészt vizsgálható, másrészt a "faj" lényegéből a legjobban megragadható. Az egyes allélek keveredésének leghatékonyabb módja az ivaros szaporodás, amely élőlények erre képesek egymással, azok genetikai anyaga könnyen, így viszonylag gyorsan keveredik, míg amelyek erre nem képesek, azoké nem. Éppen ez az a határ, ami elválasztja egymástól az élőlényeket. (Összefoglaló néven vízszintes génátvitelnek vagy horizontális génátvitelnek nevezzük azokat a folyamatokat, amikor fajok között genetikai információcsere zajlik le nem ivaros szaporodás útján. Ezek az esetek meglehetősen ritkák, így most nem foglalkoznék velük.) Ha ez a meghatározás önkényes, akkor mi nem az? Ezek szerint az értelmes tervezés híveinek sikerült sokkal találóbban megragadni a faj fogalmát. Sajnálatos módon semmit sem árulnak el az ő változatukról, így az értelmes tervezés talaján nyugvó fajfogalom jelenleg ismeretlen, bár állítják, hogy sokkal pontosabb, mint a biológia fajfogalma.

"A speciáció azt jelenti, hogy változatosság jöhet létre az élő szervezetek egyes típusain belül …"

"A definíció alapján azonban az olyan rasszok vagy variánsok, amelyek elszigetelődtek az anyapopulációtól, külön fajnak számítanak."

"Ennek ellenére a speciáció csak szűken behatárolt változásokat alakít ki."

Tökéletes tévedés. A "speciáció" jelentése: "Fajgyarapodás". A fajképződésnek az a módja, amikor egy kiinduló fajból kettő vagy több új faj keletkezik. A folyamat során a faj eltérő genetikai állományú populációi különböző izolációs mechanizmusokkal fokozatosan elkülönülnek egymástól, vagyis megszűnik közöttük a génáramlás lehetősége." (Panem-McGraw-Hill Biológia értelmező szótár) Ez a folyamat, vagy ha úgy tetszik lépés a világon semmilyen változást nem alakít ki, ezt soha senki sem állította. Mindössze lehetetlenné teszi, hogy az immáron egymástól elvált két fajban létrejövő új mutációk kicserélődjenek egymás között, mivel az ój fajokba tartozó egyedek már képtelenek egymással szaporodni. Mutációk véletlenszerűen történnek, így könnyen belátható, hogy az egyik új fajban megjelenő hasznos mutáció már nem jut át a másikba. Ha visszaemlékezünk a legutóbb boncolgatott "Genetika és makroevolúció" című cikk egyik központi mondatára:

"A gének rekombinációjával ill. mutációkkal generált kicsiny változások elősegíthetik ugyan a természetes kiválasztódás által a szervezet „finombeállítását”, lehetővé téve, hogy ökológiai környezetéhez jobban alkalmazkodjék." ("Genetika és makroevolúció")

No de adott a kérdés, hogy akkor ha az egyik populációban megjelenik egy hasznos mutáció, amely elősegíti a szervezet "finombeállítását", ám a két populáció már képtelen kereszteződni, hogyan kerül át ez az új, hasznos allél a másikba? A válasz: sehogy. Márpedig akkor bizony máris megjelent egy különbség, ugyanis az egyik populációban megtörtént egy finombeállítás, ami a másikban nem. Az ivaros szaporodás jelentette kapocs megszakadása törvényszerűen a két populáció közti különbségek kialakulásához vezet, az értelmes tervezés hívei által is elismert folyamatok lezajlása által.

"A tüskés pikónak kialakulhat ugyan édesvízi és sósvízi változata, de attól még mindkettő tüskés pikó marad."

Ez az első számú demagóg állítás, amelynek különböző változatai elég sok helyen felbukkannak. Mi az a tüskés pikó? Van rá valamilyen szabvány? Ha így tesszük fel a kérdést, valóban tüskés pikó marad, mivel annak nevezzük. Ha pedig a sós vízi formát elnevezzük tengeri pikónak, akkor már nem marad tovább tüskés pikó. Ez nem tudomány, ez játék a szavakkal. Az a populáció, amelyik sós vízben él, valamilyen szinten megváltozott. Ezt éppen az mutatja, hogy képes sós vízben is életben maradni. A tengervíznek van egy kellemetlen tulajdonsága, mégpedig az, hogy töményebb sóoldat, mint az élőlények testnedvei, csúnya szóval hiperozmotikus folyadék. Éppen ezért minden olyan élőlény, amelyik sós vízben él, folyamatosan vizet veszít, amelyet valahogyan pótolnia kell. Ha pedig tengervizet iszik, ami kézenfekvő vízforrás, sok sót is a szervezetébe juttat, ami megöli, amennyiben nem távolítja el valamilyen módon a testéből. Példáért nem kell messzire menni, a történelem során nagyon sok ember próbált már tengervizet inni, hajótörések, egyéb tengeri szerencsétlenségek nyomán, de tudomásom szerint eddig még mindenki belehalt. Ezzel szemben az édesvíz az élőlények testénél hígabb sóoldat, csúnya szóval hipoozmotikus, így egy édesvízi hal testébe folyamatosan beáramlik a víz, amit valamilyen módon el kell távolítania, ráadásul ügyelnie kell rá, hogy a szervezetében valamilyen módon visszatartsa a sót, hiszen ha a testfolyadéka kihígul, elpusztul. Ez emberek esetében is ismert, amennyiben melegben, jelentős mennyiségűt izzadva alacsony sótartalmú folyadékkal pótoljuk az elvesztett nedvességet, könnyen kimerülhetnek a szervezetünk sótartalékai, amitől hamar rosszul leszünk. Ezt a jelenséget hívják vízmérgezésnek, hosszútávfutók jól ismerik. Az első környezetben gondoskodni kell a folyamatos vízpótlásról és a só eltávolításáról, a második környezetben pedig a só visszatartásáról és a víz eltávolításáról. Ha csak ezt az egyetlen tulajdonságot nézzük ez a két populáció élettani sajátosságaiban nagy mértékben különbözik egymástól. Ezeket a különbségeket viszont nagyon nehéz számszerűsíteni, éppen az a cikk elején már említett helyzet áll elő, amikor a válasz nem független a szemlélőtől. Szerintem ez igenis nagy változás, mint ahogy nagy változás lenne, ha megjelenne egy emberi törzs vagy nép, akik tengervizet is képesek inni. Sőt, tovább megyek ma is hatalmas fegyvertény lenne, ha vízhiányos világunkban megjelenne egy törzs, amelynek tagjai minden gond nélkül megihatnák a tenger vizét. A cikk írója szerint viszont mindez nem nagy változás. Ez azonban a mi kettőnk személyes véleménye. Ki tesz itt igazságot? Melyik a "nagy" változás és melyik a "kicsi"? Az értelmes tervezés hívei ezeket a kérdéseket teljes homályban hagyják. Amilyen változást valaha is megfigyeltek, az őszerintük "kicsi". Semmilyen meghatározásuk, irányelvük nincs arra, hogy mi számítana "nagy" változásnak, akármilyen példa kerül elő, az bizony "kicsi" változás. Miért? "Csak!" "Első pillantásra látszik." De ez így mindössze az adott szerző magánvéleménye, amely a világon semmit sem jelent. Szerinte ez a változás kicsi. Szerintem nagy. Feltételezem, hogy akármekkora változásra nyugodtan rámondaná, hogy az bizony "kicsi". Ezzel sikerült cáfolni az evolúció elméletét?

"Például a madeirai nyulak – amelyek a késő középkorban a telepesek által behozott európai háziasított mezei nyulak leszármazottai – egészen eltérőek az európai nyulaktól mind megjelenésükben, mind viselkedésükben, és már nem képesek kereszteződni velük."

Ezt a példát nem én hoztam, az éppen boncolgatott cikkből származik. A biológia fogalmai szerint ez egy tiszta és világos példa egy új faj keletkezésére. Egy populáció elszakad az anyapopulációtól, ez esetben egy szigetre kerül, majd mutációk történnek, amelyek a kis, beltenyésztett populációban felhalmozódnak, egészen addig a pontig, amikor az új populáció egyedei már nem képesek többé kereszteződni a régi populáció egyedeivel. A cikk magyarázata, miszerint itt kizárólag alapító hatás működött, azaz a szigetre telepített néhány egyed csak a nagyobb populációban előforduló allélek egy kis részével rendelkezett, mutációk pedig nem történtek, egyedül egy ponton sántít: Ezek szerint a nyulakat betelepítő emberek olyan különlegesen szerencsések voltak, hogy a szabadban befogott nyulakból véletlenül pont azt a néhányat választották ki, amelyek csak egymással voltak képesek szaporodni, a populáció többi egyedével pedig nem. Ez mennyivel valószínűbb feltételezés annál, hogy egy kis méretű, beltenyésztett populációban olyan mutációk keletkeztek, amik csökkentik a termékenységet az anyapopuláció egyedeivel? 

A másik súlyos kérdés, hogy ezek szerint attól még nem lesz egy populációból új faj, hogy már nem képes kereszteződni a szülői faj egyedeivel. Attól sem lesz "újfajta", ha megváltozik a külseje. Attól sem lesz "újfajta", ha megváltozik a viselkedése. De akkor mitől lesz valami "újfajta"? Az értelmes tervezés hívei egyszerű szójátékot játszanak. Először is kijelentik, hogy a biológia fajfogalma nem jó, hiszen szerintük két populáció, amely egymással már nem képes kereszteződni, attól még ugyanaz a faj. Ezek szerint az értelmes tervezés híveinek van egy fajfogalmuk, ami sokkal pontosabb, mint amit az utóbbi százötven évben sikerült kiizzadnunk magunkból. Tulajdonképpen egy jó fajfogalom egy százötven éves kérdést oldana meg, igazán nagy fegyvertény lenne, ha sikerülne egy általános érvényű meghatározást adni a faj fogalmára, ami egyaránt igaz minden élőlényre. Viszont ennek a mibenléte sem ebből a cikkből, sem a többiből sem derül ki. Folyamatosan fajokról, speciációról írnak, ám ezek szerint az ő fajfogalmuk más, mint a biológiában elfogadott. Azt viszont nem árulják el, hogy mi az. Mit értenek akkor "faj" alatt az értelmes tervezés hívei? Mert ezek szerint két egyed egy fajba tartozik, akármiben is különböznek, sőt, még akkor is, ha egymással képtelenek utódokat létrehozni. Akkor tulajdonképpen az ember és a zöld gyík is egy fajba tartozik. Legalábbis semmi olyan kényszerfeltételt nem támaszt az értelmes tervezés elmélete, amely ezt kizárná. Tovább menve belátható, hogy az emberrel egy fajba tartozik a tüskés pikó, az ecetmuslica, a papucsállatka, a kankalin és a kólibaktérium is. Így a Földön csak egyetlen egy faj létezik, hiszen ugyanezt a gondolatmenetet követve tulajdonképpen minden élőlény ugyanabba a fajba sorolható. Nem hiszem, hogy a gyakorlatban használható lenne egy ennyire kitágított fajfogalom. Ezeket a kérdéseket nyilván megnyugtatóan meg lehetne válaszolni, ha az értelmes tervezés hívei leírnák, mit is tekintenek tulajdonképpen fajnak, ám ezt valamiért nem teszik. Nyilván újat alkotni sokkal nehezebb, mint a meglevőben kételkedni. Az ő fajfogalmuk fittyet hány a szaporodásra, a külalakra és a viselkedésre is. De akkor mit vesznek figyelembe? Mi alapján sorolnak két élőlényt azonos, vagy épp különböző fajba? Így sajnos ugyanolyan alaptalan és homályos az értelmes tervezés elméletének fajfogalma, mint az összes többi meghatározása. Kijelenthetjük, hogy az a magabiztos tétel, miszerint új fajok kialakulását még sohasem figyelték meg, egyszerűen azon alapul, hogy az értelmes tervezés hívei nem fogadják el a biológia fajfogalmát, újat pedig nem adnak, így a "faj" szó jelentését tetszőlegesen változtathatják. Nem lehet tudni, mi az, de természetesen azt bizonyítja, hogy evolúció márpedig nem létezik. Ebben az esetben az evolúció elleni egyetlen "bizonyíték" annyi, hogy új fajok márpedig nem keletkeznek, mert a biológia fajfogalma nem jó. Ezek után meglepő, hogy az értelmes tervezés hívei folyton "faj" -okról beszélnek, bár ezek szerint ennek a szónak egy titkos jelentését használják, amit sajnos nem kötnek kívülállók orrára. Így ez az érvelés éppen olyan súlytalan, mint az eddig vizsgált "bizonyítékok".