tg-cbmass-20121025

Amikor úgy két hete elterjedt, hogy az egyetemen magyarázzák majd a magyarázhatatlant Harun Yahya követői, rögtön éreztem, hogy kevés szórakoztatóbb programot találhatnék egy kedd késődélutánra. Így aztán amikor eljött a nap, háromnegyed négykor a pipettát az asztalra csaptam és átcaplattam a kijelölt előadóba, hogy egy kényelmes helyről, megfelelően kiélvezhetem a showt. Persze ekkor már túl is voltunk az első botrányon, ami abból adódott, hogy az egész hepajt szervező Student Islamic Society, kicsit sunyi módon nem jelölte meg, hogy miért pont a Darwin-előadót szeretné lefoglalni egy pontosan nem megjelölt témájú előadás számára, így a dékán és a tanszék oktatói már leginkább csak a sajtóból értesültek arról, hogy kreacionista körökben kisebb PR-puccsként ünnepelték a Darwin egykori londoni háza helyén épült egyetemi épületben tartandó szeanszukat. Hogy a Gower Street "istentelen mocska" mégsem az ominózus teremben élvezhette a "The Collapse of Evolutionary Theory and Fact of Creation" című ~90 perces gyönyörűséget, az annak köszönhető, hogy a pimaszságon jópáran besokaltak és végül másik előadóba terelte át a díszes társaságot az egyetemi bürokrácia.

A teremváltoztatgatás (amiből, mint utóbb kiderült, kettő is volt) azzal a nem várt problémával járt, hogy előbb rossz helyre mentünk többen, s mire sikerült a valódi helyszínre átérnünk, már csak egy szomszédos terem kivetítőjén követhettük figyelemmel a dolgokat, mert az előadó (kb 70 fős) megtelt. Mivel az egész dolog ekkor már kb. félórás csúszásban volt, ez nekem meg is felelt, mert az előadás felénél le kellett lépnem. Ráadásul az is hamar kiderült, hogy egy standard hakni nézői vagyunk, s az előadó Oktar Babuna nevű török orvos már "több mint ötszázszor" előadta magát - ennek megfelelően az egész dolog szószerint ott figyel a YouTube-on is (az első részt látható alább, a többiért itt lehet bogarászni).

Még mielőtt Babuna doki nekiveselkedhetett volna a mondanivalójának, a meghívói tartottak egy kis felvezető szöveget, amiben elsírták bánatukat, hogy őket itt csúnyán elakarták hallgattatni, meg hogy az evolucionistáknak is joguk van a saját véleményükhöz, meg nekik kreacionistáknak is, és különben is az lenne jó, ha mindenki tiszteletben tartaná a más véleményét. Mindez különösen azért volt bájos, mert Harun Yahya egyébként - szerényen - a teljes török webről igyekszik a kritikus hangokat kicenzúrázni, nameg az előadás végén a materializmus és darwinizmus kiírtását ("eradicate them") hirdette meg a jó doktor is. De ne fussunk ennyire előre.

Az előadás első kb. 10 perce tömény szociáldarwinizmusozással telt, aminek ugyan sem Darwinhoz, sem az evolúcióhoz nincs sok köze, de azért jól lehet vele a népeket ijesztgetni. (Meg persze Hitler is többször hivatkozott Istenre, mint az evolúcióra, dehát kicsire nem adunk.) A továbbiakban aztán a legbénább kreacionista érvek széles skáláját futottunk keresztül: volt ennek megfelelően szeméttelepen összerakódó Boeing 747, "Londont is tervezte valaki, tehát akkor a sejtet is", "nincsenek átmeneti fosszíliák a bálnák kialakulására", "az evolucionisták csalnak, ott van a piltdowni ember", "a természetes szelekciónak nincs evolúciós ereje" (makro szinten, mikro szinten), "a mutációk mindig károsak, és nem hoznak létre új információt", hogy csak néhányat emeljek ki. Sőt, ezek még a szofisztikáltabbak közül voltak, mert néhány olyan új érvvel is előállt Babuna, amelyek egészen röhejesek voltak a maguk hamisságában. Ha jól meggondolom, néhány Korán idézeten kívül nem volt egyetlen olyan slide sem, ami ne tartalmazott volna egy vaskos csúsztatást vagy kapitális marhaságot.

A teljesség igénye nélkül itt egy pár kedvencem:

- "Darwin rasszista volt, tehát az evolucionizmus rasszizmust szül": Darwin, bár ő maga a rabszolgaság intézménye ellen volt, nézetei a feketékről ma igencsak szalonképtelenek lennének. De 150 évvel ezelőtt azért más volt a helyzet és nem függött attól, hogy valaki mit gondolt az evolúcióról. A lelkes antievolucionizmusáról híres Cuvier Darwinéhoz nagyon hasonló nézeteket vallott, míg Wallace, aki Darwinnal egyszerre látott bele az evolúciós mechanizmusba, keményen antirasszista volt. Nem is beszélve arról, hogy ez az érv egy non sequitur. Az, hogy Darwin valamiben tévedett, nem jelenti azt, hogy mindenben tévedett volna. Azt is tudjuk, hogy teljesen hülyeséget gondolt az öröklődés mechanizmusáról, és mégsem vetjük el az evolúciós meglátását. Mert míg előbbit meghaladták a bizonyítékok, utóbbit egyre csak alátámasztják azok. (Ehhez hasonlóan, Einstein tévedései, Newton vonzalma az alkímiához, Lord Kelvin kapitális baklövése a Föld korával kapcsolatban szintén nem diszkreditálják valós tudományos érdemeiket.)

- "A molekuláris jelátviteli útvonalak (különös tekintettel a látás fiziológiájára) annyira komplexek, hogy egyetlen aminosav megváltoztatása működéskételenné tenné őket." Ez őszintén szólva akkora marhaság, hogy leesett az állam. Nemcsak mert tucatnyi bizonyítékunk van arról, hogy az evolúció egy-egy kisebb csoporton belül is játszik a szekvenciával, hogy különböző fényviszonyokhoz adaptálja a látást, de pl. egy muslica és egy ember szóbanforgó homológ fehérjéi mind-mind sok ponton különböznek egymástól, és a két szem mégis működőképes. (Ja, volt persze az is, hogy "nem ismerünk átmeneti szemeket, mer azok nem lennének funkcionálisak", ami persze de facto nem igaz.)

- "A szárazföldi élet nem alakulhatott ki a vízi életből, mert ahhoz a kopoltyúknak tüdővé kellett volna alakulniuk, ez pedig lehetetlen." Kapitális marhaság no.2. A kopoltyúk, pontosabban az azokat alkotó kopoltyúívek valóban átalakultak a szárazföldi gerincesek kialakulása során, de nem tüdővé, hanem más szervekké (pl. belső fül és gége). És persze nem a kopoltyú a tüdővel homológ szerv, hanem az úszóhólyag, mint az a légköri levegőt is felhasználó tüdőshalak esetéből is látható....

- "Az evolucionistáknak ötletük sincs arról, hogy alakult ki a rovarok repülése." Mitmonnyak? Flatly wrong. Molekuláris és embriológiai bizonyítékok sorozata utal arra, hogy a mai szárnyak ősi vízirovarok kopoltyúiból alakultak ki.

- "Ha a halak a tengeri csillagokból alakultak ki, hol vannak az átmeneti, félig tengeri csillag, félig hal formák?" Az abszolút kedvencem (pikcsörd öbáv), mert ebből látszik, hogy Yahya klikkjének mennyire lövése sincs az egész témáról. Elég csak a legegyszerűbb evolúciós fára tekinteni, hogy lássuk: a gerinchúrosok (Chordata) és ezen belül a gerincesek nem a tüskésbőrűekből (Echinodermata) alakultak ki, hanem a két csoportnak közös őse volt. Ebből a kétoldali szimmetriájú állatból alakultak ki később egyrészről a halak, másrészről az álsugaras szimmetriát mutató tengeri sünök és csillagok.

- "Minden ma élő faj kialakult 530 millió éve, a kambriumban, és azóta nem változtak." Ebből kb. annyi igaz, hogy minden nagyobb állattörzs ekkortájt már felismerhető volt. De a mai fajok közül semelyik maradványait nem nagyon lelnénk fel ekkortájt. Nemhogy egy emberi, de még egy fránya teknős vagy egy aranyhal csontvázat sem. Egyébként Babuna arról szemérmesen hallgatott, hogy mi történt a 3.5milliárd évvel ezelőttől (amikorról egy általa bemutatott baktérium fosszília származik) az inkriminált 530 millió évvel ezelőttig (mármint a Teremtő miért malmozott mindez idő alatt), bár fogadjuk el haladásnak, hogy ezek szerint a radiometrikus kormeghatározás technikáját már nem vonják kétségbe.

Mindent összevetve az előadás megtekintését ajánlanám minden téma iránt érdeklődőnek. De nem úgy kell nekiesni, hogy akkor most az evolúcióról szóló vitaanyagot látunk, hanem szórakozzunk azon, hogy milyen gyermeteg "érvekkel" operál az egyik legtökösebbként számontartott kreacionista egylet. Ha ezt a lufit nem tudja rövidúton kilyukasztani a tudományos közösség, akkor meg inkább csomagoljunk.

Komoly vitára meg ezután sem kell számítani, és mintha ezzel már ők is tisztában lennének. Nemcsak a videók YouTube kommentjei voltak kikapcsolva, de az élő előadást sem lehetett megszakítani, és a végén is csak megírt és előre benyújtott kérdésekből válogattak az igazság rendíthetetlen bajnokai...

A közelmúltban közzétett Human Genome Diversity Project (HGDP) első eredményei világrengetőnek nem igazán nevezehetőek: lényegében minden fontosabb eredmény már ilyen-olyan formában ismert volt, vagy mitokondriális, vagy X és Y kromoszómás vizsgálatokból, vagy kisebb elemű egyéb genetikai felmérésekből.

Mégis, az 51 populáció, 938 (rokonsági viszonyban nem álló) egyedén, 650,000 egyszerű nukleotida polimorfizmus (SNP) figyelembevételével végzett vizsgálat már a puszta adatmennyiség miatt is jelentős. És ha korábbi ismereteink megerősítést nyernek, hát annál jobb ;-).

Az egyik ilyen ismerős eredmény az emberek közti genetikai sokszínűség eloszlását mutatja. A legtöbb különbség mindig egy-egy populáció egyes egyedei (within population - WP) közt figyelhető meg - a teljes sokféleség közel 80%-a fér ebbe a kategóriába. (Magyarán közted, nyájas olvasó, és átlagos szomszédod közt a genetikai különbség kb. a közted és egy eldugott indonéziai törsz random tagja közti különbség 80%-át teszi ki.) Az egyes földrajzi csoportok közötti eltérések (among geographical groups - AG) a sokféleség 4-12%-áról tehetnek, míg az egyes csoportok különböző populációi közti eltérés (among-population, within group - AP/WG) - pl. soproniak és szegediek - teszi ki a fennmaradó néhány százalékot.

A másik (újra)felismerés az, hogy a heterozigozitás (vagyis egyes géneknek hány különböző formája, allélja fordítottan arányos az Afrikától való távolsággal (az alábbi ábrán a "Distance to AA" az Addis Abebától való távolságra vonatkozik). (Ez egyébként nemcsak genetikai de morfológiai variációra is igaz, ami szintén nem meglepő, hiszen a kettő nem független egymástól.) Ez a fajta géneloszlás pedig remekül magyarázható a Homo sapiens afrikai eredetével: a kezdeti közösség pár tagja távolabbra települt, de mivel nem hordozták magukban az anya populációban fellelhető összes allélvariációt, az új csoport genetikailag már csak kevésbé lesz genetikailag sokszínű. A folyamat ismétlődése pedig a Föld belakásán túl, épp a fent leírt genetikai mintázatot hozza majd létre.

A fentiekhez még hozzáadhatjuk a genetikai különbségek alapján szerkesztett filogenetikai fát is, amin egyrészt az egyes kontinenseken élő népcsoportok jól látható elkülönülése, másrészt az egyes nagyobb ágak közti reláció épp az Afrikából eredő, a Közel-Keleten Európa és Ázsia felé szétváló, majd Ázsiából Amerikába tartó vándorlási útvonalat valószínűsíti.

(De, bármennyire is vonzó a tétet az előbb emlegetett közelmúlti afrikai eredet elméletre tenni, az objektivitás azt kívánja, hogy azt is leszögezzük, bár a földrajzi távolság, heterozigozitás és genetikai távolság közti korreláció nagyon is valós, létezhetnek alternatív magyarázatok is. Ezeket boncolgatja John Hawks is a blogjában: nagyvonalakban arról van szó, hogy a késői pleisztocénben megfigyelt, afrikai eredetű génáramlás azt is simán jelentheti, hogy a pleisztocén során több hullámban vándoroltak ki az emberek Afrikából és az egyes vándorlások "genetikai nyoma" egymásra rakódott, s ezt érzékeljük ma. Laikus szem számára ez gyakorlatilag ugyanannak tűnhet, mint amit először is írtam, de van egy lényeges különbség: utóbbi esetben a Föld egyes területein élő emberi populációk úgy fogadhatták be az új géneket, hogy közben nem adták ét teljesen a helyüket az újonnan jötteknek. Nem kerülgetve tovább a kását: arról van szó, hogy az afrikai eredet alternatívájaként számontartott "multiregionális elmélet" (amely szerint a Föld különböző pontjain élő H. erectus populációk párhuzamosan alakultak át H. sapiens-é) nem teljesen halott, hanem elképzelhető, hogy a valóság a két elmélet hibridjében keresendő. Persze ez is egy teljes jogú elmélet, ami nem feltétlenül igaz, de a mai ismeretek szerint nem is feltétlenül hamis, pedig sokan úgy kezelik.)

Ha végül vigyázó szemeinket az európai adatokra tereljük, akkor két érdekességre figyelhetünk fel. Egyrészt, hogy a már "klasszikusnak" számító bőr-, szem- és hajszín, valamint immunrendszerhez kapcsolódó változásokon túl, nagyon sok új génvariáns a hideghez való alkalmazkodás jegyeit viseli magán. Elsősorban az anyagcseréhez kötődő génekről van szó, amelyek arra "idomultak" Európában, hogy hatékonyabban biztosítsák az állandó testhőmérsékletet, ami sok esetben a cukrok és zsírok potens feldolgozásában nyilvánul meg. Ez azonban azzal is járt bizonyos gének esetében, hogy a mára elterjedt variánsaik napjaink táplálékgazdag környezetében a cukorbetegségre való hajlamot növelik meg, azaz az egykori áldás mára átokká változott (igaz, más gének esetében az európai-allélok pont hogy csökkentik a diabetes hajlamot, szóval ki tudja).

A másik "európai" érdekesség, hogy úgy tűnik több "hibás" allél fedezhető fel bennünk, mint az afrikaiakban. A különbség kicsi - és sokak szerint nem is feltétlenül valós -, de ha igaz, akkor a legvalószínűbb magyarázata arra vezethető vissza, hogy Európa betelepítése viszonylag a közelmúltban következett be, egy relatíve kis méretű "telepes" közösség által. Amint a belakott terület nagyságával arányos a populáció mérete is növekedni kezdett, törvényszerűen új mutációk jelentek meg. Ezek többsége ilyen-olyan mértékben káros volt, de az eltelt idő rövidsége miatt nem tudta a természetes szelekció "kitakarítani" őket, a kontinens kollektív genetikai állományából.

(Már persze, ha valóban "káros" allélokról van szó. Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy itt egy statisztikai megközelítésről van szó, ahol pusztán az tesz egy-egy genetikai variációt "károssá", hogy egy-egy gén olyan, nagyon konzervatív régiójába esik, ami sok faj között kvázi azonos. Ez valóban azt jelöli, hogy a régiót nehéz úgy változtatni, hogy az ne tegyen be a kódolt fehérje működésének, de azért funkcionális tesztek hiányában csak valószínűsíteni lehet egy ide beékelődő változás káros, biztosan tudni nem.)

Első találkozásra a Wikipédia tipikusan az a project, ami szinte mindenkiből, aki minimális affinitást érez a tudományos ismeretterjesztés iránt, lelkesedést vált ki. S ha pusztán az angol Wikit nézzük, a lelkesedésnek valóban sok alapja van.

A baj csak az, hogy ami ott jól működik a sok ezer szerkesztővel és lelkes közreműködővel (ami garancia az objektív(ebb) szócikkek megszületésére), nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindez kicsiben ugyanilyen flottul fog menni. Tudom, persze, parttalan vitát lehet erről folytatni, de saját (régebbi) tapasztalataim alapján a magyar Wikire vonatkoztatva van némi alapja a vágói kritikának. Ugyanis egy ilyen szűk közösségben különösen nagy hatása lehet egy-egy túlbuzgó (és elfogult) szerkesztőnek. Különösen, ha az általa előszeretettel buherált területekhez, khmm, nem ért...

Szóval ilyen okok miatt (is) kezd az ember szimpatizálni, a wiki alapú, de elitistább projectekkel, mint a Scholarpedia, vagy legújabban az Encyclopedia of Life. Utóbbi nem kevesebbet tűzött ki maga elé, mint az összes ismert faj katalogizálása, és bár ebből a szempontból némileg redundáns a Tree of Life projecttel, az oldalak külön állítható részletessége, valamint a rengeteg cross-link garanciának tűnik arra, hogy mind a laikusok, mind az avatottabbak számára hasznos referenciapont lehet. Na persze az objektivitás szempontjából az sem árt, hogy a szerzők kutatók és múzeumi kurátrok közül kerülnek ki - aminek viszont az az ára, hogy csak lassanként telnek majd fel az oldalak.

A Monosiga brevicollis nevű galléros-ostoros egysejtűben valószínűleg a laikusok számára már-már egzotikusan jelentéktelen fajok egyikét tiszetlhetjük, de evolúciós szempontból mégis jelentős ez a parányi lény, hiszen a többsejtű állatok távoli "unokatestvérének" tekinthető. És a törzsfán levű kiemelt helye egyben szabadjegyet is jelentett számára a genomszekvenáló laborok munkaasztalaira, aminek a napokban lett meg az eredménye.

A galléros-ostorosok azért is izgatják a legtöbb evolúcióval foglalkozó biológus fantáziáját, mert testfelépítésük egy az egyben megegyezik a legegyszerűbb többsejtű állatoknak tartott szivacsok egyik sejttípusával (amit fantáziadúsan galléros-ostoros sejtnek neveznek), vagyis feltehetőleg a lehető legközelebb áll az állati többsejtűséghez. Más szavakkal a Monosiga egy genetikai aranybánya lehet, aminek alapján rekonstruálhatjuk (hellyel-közzel), hogy milyen genetikai változásokra volt szükség a többsejtű testfelépítés megjelenéséhez.

Ez utóbbit nem egészen véletlenül az evolúció egyik nagy lépésének tartják, hiszen minőségi ugrást tett lehetővé: a több együtt levő sejt megfelelő kommunikációval munkamegosztást tudott létrehozni, aminek a csendes hozadéka az volt, hogy egyre inkább specializálódhattak egy-egy feladat végrehajtásához. (A növényi "oldalon" a Volvocales fajok tanulmányozásától remélik sokan a többsejtűség titkainak megfejtését.) A kérdés tehát adott: jelen voltak-e már egy egysejtűben mindazok a gének, amelyek később a sejtek tapadását és kommunikációját elősegítették, s ha igen mi volt a feladatuk?

Mielőtt mindezekre kitérnénk, lássuk először a szárazabb tényeket: a Monosiga genom 41.6 Mb-ból áll, amely ~9,200 gént kódol. Összehasonlításként egy ecetmuslica genomja 180 Mb-on 14,601 gént kódol, míg az emberé 2,900 Mb-on kb. 23,000-t. Ha egy kicsit osztjuk-szorozzuk a fenti számokat, akkor hamar kiderül, hogy a galléros-ostorosok genomja még a hírhedten tömör muslica genomnál is tömörebb. Ami érdekes, hogy ettől föggetlenül, a legtöbb génben, amelynek létezik emberi megfelelője, a fehérje-kódoló részek közé beékelt jellegzetes intronok már a helyükön találhatók, még ha nagyon rövidek is. Ez ma már nem megy revelávió számba, hiszen a csalánozó genom közlése óta ma már közhelynek számít, hogy az intronok igencsak ősiek, de azért mégsem triviális.

Érdekes módon, mind azok a gének, amelyek a többsejtűekben a sejt-sejt összetapadást segítő fehérjéket kódolják, mind azok, amelyek a sejtekközötti térben előforduló molekulákat kódolják nagyszámban jelen vannak a Monosiga genetikai állományában is. Persze igazából talán nem kellene ezen meglepődni: nyilvánvaló, hogy épp későbbi funkciójuk miatt ezeknek a fehérjéknek már jelen kellett lenni, a többsejtűek ősében is (nehezen lehet többsejtű szerveződést úgy építeni, hogy nem tudjuk a sejteket összetartani...). És mégcsak nem is kell azt feltételezni, hogy ezek a gének ott ültek a galléros-ostoros kromoszómákon tétlenül, várva hogy végre elérkezzen az evolúció megfelelő pillanata, amikor feladatot kapnak. Egysejtűek számára legalább annyira fontos egy-egy felülethez való tapadás, mint pl. egy csiga vagy egy tatu két, szomszédos sejtje számára az összesimulás. 

Persze legalább ennyire érdekesek azok a gének is, amelyek többsejtűekben fontos funkciót töltenek be, de a Monosiga genomjában még nem lelhetőek fel. Ilyenek például a többsejtűek testét hosszanti irányban felosztó Hox-gének, ill. számos jelátviteli útvonal egy-egy szereplője (pl. a Notch-receptor, vagy a Sonic-hedgehog nevű szignál molekula). A jelek szerint azonban ezek a fehérjék sem a semmiből jelentek meg később: a szerkezetükben kulcsfontosságú egységek, az ún. domének már megtalálhatók más szerkezetű fehérjékben, így valószínűleg a domén-cserebere (aka. exon/domain-shuffling) folyamata játszhatott szerepet későbbi kialakulásukban. 

A denevérek sikerességét nehéz lenne elvitatni, főleg mert ez nemcsak a populáris médiára szorítkozik, ahol megannyi könyv és film foglalkozik érintőlegesen velük, hanem a puszta biológiai tényekre is.

Az egyetlen olyan emlős csoportot képezik, amely sikeresen meghódította a levegőt, és tették ezt olyan fajgazdagon, hogy az összes létező emlősfaj ötöde közéjük sorolható. Emellett talán kissé meglepő lehet, hogy viszonylag keveset tudunk a kialakulásukról, mert az annyira gyorsan történt, hogy kevés fosszília maradt fenn róla.

A fejlődésbiológiai/genetikai kísérletek természetesen választ adhatnak arra, hogy milyen DNS-szintű változásokhoz köthető a denevér-testalkat kialakulása, de arra azért nem adnak választ, hogy a denevér evolúció a valóságban milyen kronológia szerint zajlott.

Ezért is fontos a Wyoming-ból előkerült "ős-denevér" fosszília, amely jól mutatja az átmeneti jegyeket a fán lakó és alkalmanként repülő/sikló, valamint az aktív repülésre berendezkedett életmódok között. Az 52.5 millió éve élt lény már rendelkezett egyfajta bőrszárnnyal, de a mellső végtagja még lényegesen rövidebb volt, mint a ma élő denevéreké (főleg a hátsó végtaghoz viszonyítva), és minden ujja végén egy-egy karom volt fellelhető (ellentétben a ma élő denevérekben megfigyelhető egy karom/végtag aránnyal). Innen ered a neve is, Onychonycteris, amely a görög karmos (onycho) és denevér (nycteris) szavakból származtatható.

Az Onychonycteris legérdekesebb vonása azonban a belső fülében rejlik. Ennek mérete és alakja ugyanis kizárja, hogy ez az állat ultrahangok segítséglvel, vagyis echolokációval tájékozódott volna, ami ezért fontos, mert végre pontot tehet a denevérek saját, különbejáratú "tyúk-tojás" dilemmájának végére.

Nem volt ugyanis eddig tisztázott, hogy mi volt hamarabb: a repülés vagy az echolokáció. Utóbbit sokan azért tekintették a repülés előfeltételének, mert a sötétben való pontos tájékozódás nélkül egy denevér élete kudarcra van ítélve, ráadásul számos olyan cickányfaj ismert, amelyek ilyen-olyan, primitív echolokációs rendszerrel rendelkeznek. Ami az elmélet ellen szólt, az a folyamat energiaigénye: az eddigi modellezési kísérletek azt sugallták, hogy a repülés nélküli hatékony ultrahangképzéshez sokkal több energiára van szükség, mint a repülés közbenihez, mert amíg a repülő mozgások összeköthetőek az echolokációs pulzusok létrehozásával (vagyis energiatakarékosak), pusztén a fán ülve ugyanez nehezen valósítható meg. 

Az Onychonycteris arról árulkodik, hogy a denevérek előbb hódították meg az eget, és csak később az éjszakát. A napszakváltás oka - feltehetőleg - a repülő (madár) ragadozók elterjedése lehetett, ami saccperkábé szintén erre az időszakra datálható, bár persze ki tudja.