tg-cbmass-20121025

Rosszul indul az év (pontosabban rosszul fejeződött be az előző) azok számára, akik egy 2005-ös cikk-párocska alapján, komolyan hinni kezdtek abban, hogy az egyes rasszok között bizonyítottan létezik genetikai alapú intelligencia különbség. 

A szóbanforgó két cikk 2005 szeptemberében jelent meg a Science-ben, és két az agy embrionális fejlődése szempontjából fontos gén, a microcephalin és ASPM allél-variációit vizsgálta. Mindkét esetben egy szelekció által favorizált ún. domináns D-allélt találtak, amely elsősorban Afrikán kívül volt elterjedt, illetve egy ősi allélt a szub-szaharai törzsekben (ASPM-re lásd pl. itt). S bár az allélok között semmilyen funkcionális különbségről nem tudunk, a D-allélok megjelenési ideje (a microcephalin esetében durván 50,000 év, az ASPM esetében pedig 5,800 év - figyelem: mindkét esetben plusz-mínusz több ezer év a hibahatár...) vad találgatásra adott okot.

A két cikket jegyző Bruce Lahn-t azóta számos kritika érte, hogy nem kellett volna minden bizonyíték hiányában az allélokat az első emberi művészi ábrázolások, a legrégebbi barlangrajzok, illetve az állatok háziasításához és az első városok kialakulsához kapcsolnia (amelyek sacc-per-kb szintén ezekben az időszakokban történtek), hiszen előre látható volt, hogy az efajta spekuláció igencsak termékeny táptalajra lel majd egyes konzervatív publicisták fantáziájában. Merthogy ez történt és néhányan máris utalgatni kezdtek arra, hogy hát igen, nolám a feketék, szegények, khmmm.. nem annyira okosak, és különben is, az emberi rasszok közti egyenlőséget hirdetők most ezekre az eredményekre varrjanak gombot (egyébként nem is kell messze menni az efajta logikai okfejtésekhez, akad ilyen a szomszédban is).

De a puding próbája az evés és a jelek szerint néhányan előre ittak a medve bőrére. Ugyanis a szóbanforgó két cikk megjelenése óta sokan próbálták ezt az intelligencia - D-allél kapcsolatot bebizonyítani, totál sikertelenül: a D-allél és a non-D-allél hordozói nem különböztek szellemi képsségekben. És mégcsak azzal sem lehet vádolni a kutatást végzőket, hogy elhallgatták a valódi eredményeket, hiszen az egyik érdeklődő az a Philippe Rushton volt, aki egyébként azt propagálja, hogy az amerikai feketék kevésbé intelligensek, mint más rasszok képviselői.

S, hogy akkor miért volt szelekció? Nem tudjuk, s bár azóta már kiderült, hogy a microcephalin D-allél egészen egzotikus helyről származik, az esetleges eredete nem ad magyarázatot arra, hogy miben különbözik az ősi formától. Az ASPM esetében legalább újabb tipp született: mivel ez a fehérje fontos szerepet játszik az eukarióta sejtek ostorainak működésében (ill. kifejeződik a herékben a spermatogenezis során), lehet, hogy ezen funkciója alapján válogatta az allélokat a természetes szelekció.

Már, ha az allél-eloszlás valóban szelekciót takar: ugyanis egy (egyelőre) jelentős kisebbségben levő csoport szerint, ez a fajta allél-eloszlás megmagyarázható pusztán az egyes emberi csoportok őskori vándorlásával.

A rasszok közötti és rasszokon belüli genetikai és fiziológiai különbségek valósak, és mind nagyon érdekesek. De fölösleges állandóan azt keresni, hogy más rasszok képviselői miben lehetnek hülyébbek nálunk...

Év végén a maratoni zabálásokat követő tespedésben előszeretettel filózunk az elhízás veszélyein (na persze nem teljesen alaptalanul). Ugyanakkor többnyire ilyenkor sem gondolunk arra a töb milliárdnyi baktérium alkotta mikrobiótára, amely beleinkben élve segít a káposzta, bejgli, stb feldolgozásában.

Igazából, hacsak nincs valami krónikus problémánk, vagy valami bakteriális fertőzés okán szedett antibiotikum-rengeteg épp nem pusztítja el ezeket a szorgos bacikat (hosszabb időre a mellékhelyre szögezve bennünket), nem is nagyon veszünk ezek létéről tudomást.

Pedig szerepük koránt sem elhanyagolható, hiszen képesek a beleinken áthaladó, saját emésztő enzimeink által kezelhetetlen tápanyag hatékony feldolgozására, amely folyamat melléktermékeit mi is hasznosítani tudjuk.

Ezért van, hogy ha egy egészséges egér bélflóráját egy steril környezetben felnőtt (ergo bélflóra nélküli) egérbe "átültetik", a recipiens egér változatlan táplálkozás mellett is jól láthatóan zsírt kezd el felhalmozni.

A bélflórát alkotó mikrobiális közösség leggyakoribb lakói a Bacteriodetes és Firmicutes nemzettségbe tartoznak. Egészséges táplálkozású egyének beleiben (egerekben és emberekben egyaránt) ez baktérium típus adot arányban van jelen. Ez az arány azonban elhízott egerekben eltoldódik: 50%-al kevesebb Bacteriodetes lesz jelen, a Firmicutes aránya pedig ennek megfelelően növekszik.

Emberekben is hasonló folyamat figyelhető meg elhízáskor, fogyókúra (legyen az zsír- (FAT-R) vagy szénhidrát szegény (CARB-R)) során pedig éppen az ellentétje: a Firmicutes fajok relatív mennyisége csökken, a Bacteriodeteseké pedig növekszik.

És ennek a változásnak (mindkét irányban) a szó szoros értelmében súlyos következményei vannak. A Firmicutes nemzettség tagjai ugyanis sokkal hatékonyabbak a különböző cukrok lebontásában, s így a táplálékból még több energiát tudnak kivonni, a gazdaszervezet számára is. Ez az extra energia pedig zsír formájában fog tárolódni a has, a nyak, a combok és a fenék zsírszöveteiben.

A bél-mikrobióta fontosságának felismerése lehetővé teszi, hogy a bypass műtét mellett talán más megoldást is találjanak azok számára, akik egyébként kórosan képtelenek lefogyni.

Nature video-exkluzív a témáról.

És hogy mennyire valós a globális felmelegedés: víz alá került az első lakott sziget, a Bengáli-öbölben levő Lohachara, amely valaha tízezer ember otthona volt. Következnek: Vanatau, a Maldív- és Marshall-szigetek, stb. ...

(via FP Blog)

Mondhatnám, hogy érdekes trend van terjedőben, de az sima blődség lenne. Nincs ebben semmi új és semmi trendi: az emberi kicsinyesség örökös mementója az, amikor egy vitában az egyik fél, kifogyva az érvekből piti sárdobálásba kezd.

Most éppen "Az Androméda Törzs", a "Vészhelyzet", a "Jurassic Park" és tucatnyi más közönségkevdenc ponyvaregény szerzője, Michael Crichton iratkozott fel azok sorába, akikekt leginkább csak egy f-betűs szóval lehet jellemezni. Crichton alapvetően szórakoztató sci-fi művei igen gyakran egyetlen központi vezérfonal körül mozognak: rosszindulatú, vagy egyszerűen csak hülye tudósok orbitális baromságot csinálnak, amit aztán éppen csak, hogy jóvá lehet tenni. Hosszú távon azonban ez a fajta sztorivezetés a hűséges olvasókban kialakít egy szkepticizmust a kutatók iránt (akiknek természetesen, biztos, mindig valami hátsó szándékuk van), ami sok mindennek nevezhető, csak egészségesnek nem. Különösen, ha a téma a sajnálatosan aktuális klímaváltozás, a hűséges olvasó pedig nem más mint bizonyous George Walker Bush.

Crichton 2004-es "State of Fear" c. könyvében a globális felmelegedést nagyléptékű hoaxként igyekezett beállítani, ami persze felkeletette a mindenféle környzetvédelemmel szemeben ellenszenvező Fehér Ház érdeklődését is. Az egyszeri sci-fi író hirtelen "szakértővé" avanzsált, aki körbeturnézta a fontosabb konzervatív think-tank-ek előadótermeit, és a szenátusi vizsgálóbizottság előtt is tanúskodott a témában. Ennek az apropóján a The New Republic egyik szerkesztője, Michael Crowley éles kritikával illette, amivel Crichton a jelek szerint nem értett egyet. De ellenérzésének nem olvasói levél formájában adott hangot, hanem új könyvébe ("Next") beiktatott egy "Mick Crowley" nevű mellékszereplőt, akinek kis pénisze van és azzal két éves gyerekeket próbál megerőszakolni. Vajon lehet-e ennél nyilvánvalóbban a homlokunkra tetoválni, hogy "egy vesztésre képtelen, görcsös kis lúzer vagyok"... ?

Ha nem is ilyen léptékű, de nagyon hasonló mentalitás alapján született az intelligens tervezés mozgalom egyik vezéralakjának, William Dembskinek a legutóbbi húzása is. Szolid egy évvel a doveri per bebukása után, a kreacinista tábor revelációszerűen felfedezte azt a sosem titkolt tényt, hogy Jones bíró ítéletében egy az egyben átvette a tények ismertetését a beidézett kutatók vallomásaiból. Ez semmiben sem szokatlan eljárás, mégis Dembskiék most azon vannak, hogy a gonosz darwinisták bábjaként állítsák be Jonest, s ennek az amúgy is gyengus próbálkozásnak olyan animáció keretén belül igyekeznek nyomatékot adni, ahol Jones megjelenését flatuláló hangok övezik, az evolucionista tudósokét pedig disznóröfögés. Igazából szánalmas az egész és Dembski levele, amelyben büszkén hirdeti kis művét, csak azt a kérdést veti fel: miért kellett eddig és hogyan lehet ezután komolyan venni ezt a figurát, aki folyton tudományos vitát szeretne folytatni, de valahogy folyamatosan képtelen rá...?

A mai szárazföldi emlősök réges-régen vízben élő ősei a folyékony környezetükben feloldott kémiai anyagok "kiszaglásával" (is) tájékozódtak, akárcsak a mai halfajok. Azonban a szárazfödi létre, és ezzel együtt az oxigén levegőből való kinyerésére való "átállás" új kihívás elé állította az állatokat: a kémiai anyagok nem vízben oldva, hanem szagok formájában a levegőben terjedtek. Így jött létre az orr és szaglóhám, az általunk is jól ismert formájában.

Néhány millió év után azonban pár emlősfaj úgy gondolta, hogy a patakok, tavak és pocsolyák mélye igencsak kellemes és bőséges táplálkozási lehetőséget nyújt, mindössze meg kell találni a szóbanforgó ebéd-alanyokat. Mivel az emlősök kopoltyúk híjján már nem képesek a víz alatt lélegezni, ezen fajoknak új megoldást kellett keresniük a víz alatti szaglás megoldására. És találtak is egyet, amely egyben jól példázza azt is, hogy az evolúció nem lép visszafele, hanem mindig a már meglevő anyagból "dolgozik".

Az élete jelentős részét vízben töltő csillagorrú vakond (Condylura cristata) ügyes trükkje abban rejlik, hogy a víz alatt nagyon gyorsan apró buborékokat fúj ki, amelyeket szinte azonnal vissza is lélegez. Az egész folyamat egy másodperc töredékéig tart, de arra elég, hogy közben a vízben levő "szagmolekulák" egy része beoldódjon a buborékba, s így a "szárazföldi" szaglóreceptorok számára is érzékelhethetővé válnak. A folyamat annyira hatékony, hogy a vakond 85%-os pontossággal képes az aljzaton elhelyezett szagnyomokat követni - de csak akkor ha a buborékok azzal érintkezhetnek. Ha nem (pl. mert a kísérletező egy finom szövésű hálóval meggátolja azt), akkor oda a tudomány.

És valószínűleg a C. cristata nincs egyedül e tekintetben. A vízicickány (Sorex palustris) hasonlóan hatékony a víz alatti szagkövetésben, de szintén csak akkor, ha orrát a szaghoz nyomhatja. Ezért, bár ebben az esetben buborékokat nem figyeltek meg, a szagbeoldódás elve nagyon hasonló lehet.