tg-cbmass-20121025

Képzelhetjük a chesteri állatkert dolgozóinak meglepetését, amikor Flora, az életében hímmel sohasem találkozó komodói sárkány-nőstény egy napon csinos, 25 tojásból álló fészekaljjal lepte meg őket. A 25 tojásból 11 ki is kelt, így akár csodát is emlegethenénk, de van azért egy racionálisabb magyarázat, a parthenogenezis, azaz a szűznemzés.

Ennek, a néhány más hüllőben is leírt folyamatnak a lényege az, hogy a meiózison átesett haploid női petesejtek valamilyen (ma még rejtélyes) okból megduplázzák a kromoszómáikat, és az így kialakuló diploid petesetek úgy kezdenek viselkedni mint egy megtermékenyített zigóta, és vidám oszódásnak ill. fejlődésnek indulnak. Hogy Flora esetében is ez történt, azt a genetikai vizsgálatok is alátámasztották: ezek szerint a kis sárkányok genetikai anyagukat csak az anyjuktól örökölték, ugyanakkor nem voltak egymás tökéletes klónjai sem (ami azért volt várható, mert az anya petefészkében lezajló meiózis során a crossing-overek, kicsit különböző összetételű petesejteket hoznak létre).

S, hogy ennek mi az evolúciós értelme? Egy hozzánk, emlősökhöz hasonló, XY alapú szexdeterminációval rendelkező faj esetén egy nősténynek csak lányai születhetnének, így (hacsak nem kószál egy hím a közelben), a populáció számára a szűznemzés maradna az egyetlen opció a fennmaradásra. Ez azonban értelmeszerűen, egyre belterjesebb genetikai állományú egyedeket hozna létre, így egy-egy betegség, vagy hirtelen jött környezeti változás könnyen kipusztíthatna minden egyedet (a variáció a kulcs a fennmaradáshoz, ugyebár ;-)).

A hüllők esetében azonban a ZW nem-meghatározási rendszer az elterjedt, ahol a hímek a homogamétás egyedek (ZZ), a nőstények pedig a heterogamétásak (ZW). Ezért (mint azt a kommentekben Miki is jól összefoglalta), egy komodói sárkány esetében az utódok hímek lesznek (parthenogenezissel ZZ és WW szexkromoszómájú embriók jöhetnek létre, utóbbiak azonban valószínűleg nem életképesek), így egy elhagyott szigetre tévedt nőstény néhány magányosan eltöltött év után újdonsült fiaival "hagyományos módon" is nekikezdhet a sziget benépesítésének.

Ez egy fokkal szerencsésebb megoldás, mint a tiszta szűznemzésre való átállás, de azért ez is jelentős belterjességhez vezet, ami egy veszélyeztetett faj esetén, ha valóban annak megmentését szeretnénk elérni, kerülendő. Éppen ezért a jövőben, a komodói sárkány lányok mellé jó lesz hímeket is beszerezni.

1957. október 4-én reggel hatalmas robajjal egy R-7-es rakéta emelkedett magasba a bajkonuri űrhajó bázis platójáról. Néhány órával később amerikaiak milliói hallgatták döbbenten rádióikon keresztül a "szemjorka" titokzatos rakománya által kibocsátott jeleket, találgatva, vajon milyen üzenetet hordoznak. Persze, ma már tudjuk, hogy a Szputnyik-1 fellövését inkább a politikai erőfitogtatás motiválta, mintsem a valódi tudományos érdeklődés, vagy a katonai információszerzés lehetősége, de a hidegháború közepén ezt senki nem vehette biztosra. A Time keserűen írt az Amerika felett keringő "vörös holdról" és cikkének borongós hangvétele jól tükrözte a lakosság általános lelkiállapotát. Az ország döbbenten szembesült azzal, hogy Amerika lemaradt, s egészen addig sztárolt rakéta- és űrprogramja (egyelőre) nyomába sem ért a szovjetekének.

A "Szputnyik-krízis" - ahogyan az esemény bevonult a történelemkönyvekbe - számos változtatásra és reformra késztette az Eisenhower adminisztrációt. Ezek közül tudományos szempontból kiemelkedik az Amerikai Űrügynökség (NASA) létrehozása, a Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation - NSF) támogatásának radikális növelése és ezzel párhuzamosan új tudományos tananyag-standardok kidolgozása. Az iskolákban kiemelt fontosságú lett a természettudományok oktatása, egyre nagyobb hangsúlyt kapott a tudományos vizsgálat folyamatának bemutatása, az önálló, kritikus gondolkodásra nevelés, a laboratóriumi gyakorlatok. És - közel száz évvel megszületésük után - Charles Darwin gondolatai is utat találtak az amerikai biológia tankönyvekbe.

Amerika viszonya Darwinhoz mindig is ambivalens volt. Míg Európában fokozatosan egyre elfogadottabb lett az élővilág sokszínűségének evolúciós magyarázata, addig az Újvilágban ugyanez a gondolatrendszer éles ellentéteket hozott a felszínre. Miközben többek között amerikai kutatók úttörő munkájának köszönhetően mind többet lehetett tudni a darwini elmélet számára fontos genetikáról és populációbiológiáról, az amerikai közvélemény egy jelentős része ellenséges maradt az evolúcióval szemben. Számos szövetségi állam törvényhozása rendeletben tiltotta meg az bibliai Teremtést kétségbevonó elméletek iskolai tanítását a 20. század elején. S bár néhány középiskolai tanár már korábban is szembeszegült ezzel az előírással, vállalva annak jogi következményeit (a legismertebb a John Scopes nevével fémjelzett tennessee-i "majomper"), egészen 1968-ig kellett várni, amíg a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette ezeket a rendeleteket. A döntés fordulópontnak bizonyult a vitában: ettől kezdve az evolúcióellenes tábor máig tartó erőfeszítései arra irányultak, hogy a biológia keretében az evolúció mellett a kreacionizmus oktatása is kötelező maradjon. Igyekezetüket csak mérsékelt siker koronázta, mert bár számos politikust sikerült megnyerniük az ügyüknek, a bíróságokon sorra elvéreztek azok a törvényjavaslatok, amelyek az evolúcióval versengő gondolatrendszerként próbálták a teremtéselméletet (illetve annak újabb reinkarnációit: a tudományos kreacionizmust és az intelligens tervezés elméletét) becsempészni* a tankönyvek oldalaira.

Azonban sem a tárgyalóteremben elszenvedett vereségek, sem a tudományos társadalom szinte egyöntetű elutasítása nem bátortalanította el a kreacionista mozgalom híveit, akik az elmúlt években zajos (és egyáltalán nem eredménytelen) kampányba kezdtek, hogy a közvéleményt meggyőzzék a maguk igazáról. Pontosabban, ha közelebbről szemügyre vesszük a kampányt, az elsősorban az evolúciót próbálja cáfolni és nem arról szól, hogy miért kellene a teremtéselméletet igazként elfogadnunk. Ez a furcsa aránytalanság a kreacionizmus egy inherens hibájából ered: abból, hogy bár hívei tudományos elméletként próbálják beállítani, valójában nem az.

A tudományos elméletek közös ismertetője, hogy koherens magyarázatot nyújtanak egy-egy adott terület megfigyelésire és egyszersmind kísérletesen ellenőrizhető előrejelzéseket tesznek. Ahogy a gravitációs elmélet megjósolja, hogy a levegőben elengedett ceruza lefele fog esni, ugyanúgy az evolúció is megjövendöli, hogy ha egy faj adott helyen élő csoportjának életkörülményei megváltoznak, akkor néhány generáció után a megváltozott környezethez való alkalmazkodást segítő változások fognak megjelenni és elterjedni a csoportban. A kreacionizmus ezzel szemben nem képes sem a rendelkezésünkre álló megfigyelések és kísérleti eredmények koherens magyarázatára és nem kínál tesztelhető hipotézist sem, ráadásul híveinek az evolúció állítólagos megcáfolásáról szóló állításai jobb esetben tárgyi tévedéseken, rosszabb esetben szándékos csúsztatásokon alapulnak.

Bár a kreacionista mozgalom nevében és taktikájában sokat változott az elmúlt évtizedekben, egyik központi tézise még mindig a 18. századi angol filozófus, William Paley nevéhez köthető ún. "órásmester-elmélet". Ennek értelmében, a tengerparti fövenyen talált óra komplex szerkezetéhez hasonlóan az élővilág szabályos mintázatai is egy intelligens tervező létezését igazolják. A laikusok számára vonzó analógia azonban több ponton sántít.

Először is fontos megemlíteni, hogy a felületesen szabályosnak tűnő biológiai rendszerekről közeli vizsgálódáskor szinte mindig kiderül, hogy korántsem mutatnak mérnöki precizitást. Az élővilág tele van szuboptimálisan működő szervekkel, amelyek valódi tervezőknek aligha válnának dicsőségére. Ilyen például a gégét az aortaívet megkerülve beidegző idegrost, amely a zsiráfok esetében majd tíz méternyi fölösleges utat tesz meg. De említhetnénk torkunk felépítését (ahol a légző- és emésztőcsatorna keresztezi egymást, s ezért képtelenek vagyunk egyszerre nyelni és lélegezni), vagy éppen a kreacionisták egyik kedvenc példáját, az emberi szemet. Utóbbiban a fényérzékelő sejtek a retina legmélyebb pontján ülnek, és fölöttük, a fény útjában, más sejtek és kusza idegrostok sokasága húzódik meg. Ez a szerkezet nemcsak a fényérzékelés hatásfokát rontja, de ez az oka a vakfolt létezésének is: utóbbi az idegrostok szemgolyóból való kilépési helye, egy olyan része a szemünknek, ahol nem látunk. Az ilyen szemtípust "inverz szemként" ismeri a szakirodalom és mi sem igazolja jobban azt, hogy ez egy tökéletlen megoldás, mint hogy létezik az állatvilágban "everz szem" is: az oktopuszok egyébként gerincesekéhez nagyon hasonló működésű szemében a fényérzékeny sejtek a retina lencse felőli oldalán találhatók és ennek megfelelően vakfolt sincs.

Egy szabályos struktúra létrejötte egyébként sem igényel feltétlenül tervezést. Mai tudásunkkal számos, korábban intelligens tevékenység eredményének tartott jelenséget és mintázatot meg tudunk magyarázni természetes folyamatokkal. Gondoljunk csak egy hópehely szabályos alakjára, ami a jég kristályszerkezete miatt jön létre. De eszünkbe juthatnak az erdeinkben gyakori boszorkánykörök, amelyek kialakulását, mint azt nevük is mutatja, sokáig természetfeletti erőknek tulajdonították. Ma már tudjuk, hogy keletkezésük nagyon is racionális jelenséghez köthető, a gombatelepek föld alatti fonalainak sugárirányú növekedéséhez. Hasonló módon lettek áldozatai a tudományos megismerésnek az "Ördög kertjei" a brazil esőerdőkben és az elfeknek és földönkívülieknek tulajdonított misztikus (és szabályos) kőalakzatok a Spitzbergákon. Mint kiderült, előbbieket egy trópusi hangyafaj kertészhajlama hozza létre, míg utóbbiakért a ciklikusan ismétlődő szélsőséges időjárás a felelős.

Paley órás analógiájához kapcsolódik az újkori kreacionizmus, az "értelmes tervezés" másik fontos érve, a "lecsökkenthetetlen komplexitásé" is. Ennek a logikája szerint, ha egy órában elromlik egy alkatrész, az időmérő nem működik tovább, épp ezért elképzelhetetlen darabonként úgy összeszerelni egy órát, hogy minden egyes lépésben hasznos és működőképes szerkezetet kapjunk, márpedig (a kreacionisták értelmezésében) az evolúció ezt kívánná meg. Azonban, akárcsak az előző eszmefuttatás, ez sem helytálló, mivel figyelmen kívül hagyja a biológiai rendszerek rugalmasságát és redundanciáit. Egyszerű példával élve, képzeljünk el egy minimális rendszert, ahol adott hatás aktivál egy enzimet, az utóbbi pedig megfelelő hatásfokkal katalizálja a válaszreakciót. Ha valami okból kifolyólag az enzimet kódoló gén megduplázódik, immár két enzim (A és B) lesz képes a válaszreakciót elősegíteni. A megjelenő redundancia miatt az egyikük (B) akár meg is változhat, a másik (A) továbbra is képes lesz végrehajtani az eredeti feladatát. Így B enzim lassan átalakulhat a válaszreakció katalizátorából olyan enzimmé, amely meggyorsítja A enzim aktiválását az ominózus hatás esetén. És innen már csak egyetlen lépés egy látszólag "lecsökkenthetetlenül komplex" rendszer létrejötte: végül A enzim is megváltozik oly módon, hogy ezentúl csak B enzim tudja aktivizálni, a külső hatás pedig nem, de ugyanakkor a mutációknak köszönhetően a válaszreakciót sokkal hatékonyabban katalizálja. Így az eredeti egyetlen enzimet egy kétkomponensű rendszer váltja fel. Ez jobb hatékonysággal működik, mint a kiindulási rendszer és bár nem nélkülözheti egyik összetevőjét sem, mégis, amint láttuk, lépésenként is létrejöhetett. A példa elvontnak tűnhet, de nem az: a gerincesek véralvadási rendszere nagyon hasonló módon alakult ki.

A Darwin által felismert evolúciós mechanizmus lényege az, hogy az apró és fokozatos változások, ha elegendő idő áll rendelkezésükre, komplex struktúrák alkotórészeivé válhatnak, összetett változásokat idézhetnek elő. A közkeletű félreértéssel ellentétben azonban ez a folyamat összességében egyáltalán nem véletlenszerű. A természetben nincs olyan faj, amelynek egyedei tökéletesen egyformák lennének és ez a természetes variáció, amelyet a genetikai anyag valóban véletlenszerű változásai, mutációi hoznak létre, a tárgya és egyik eszköze az evolúciónak. A folyamat során egyes változások megmaradnak, mások pedig elvesznek, de annak az eldöntése, hogy mely mutációk rögzülnek egy-egy faj genetikai állományában, már egyáltalán nem a vakszerencsén múlik. A természetes szelekció csak olyan változásokat, variációkat "hagy jóvá", amelyek adott közegben növelik az egyed szaporodási sikerét. Ezen az elven rögzülő változások révén jött létre és változik még ma is a galapagoszi pintyek csőre, alkalmazkodva a szigeteken éppen rendelkezésre álló táplálékforráshoz, de hasonló logika alakította ki több millió év alatt a cetek áramvonalas testét is egy szárazföldi ősből.**

Az evolúciónak köszönhetően korábban megmagyarázhatatlan jelenségek is értelmet nyertek, és ez forradalmasította a biológiai gondolkodást, megteremtve a tudományág 20. századi robbanásszerű fejlődésének alapjait. Theodosius Dobzahnsky, a múlt század egyik legjelentősebb evolúcióbiológusának szavaival élve: "a biológiában mindennek csak az evolúció fényében van értelme", és valóban, ma nem lelni olyan területét e tudományágnak, ahol a darwini gondolat ne lenne fontos. Csak az evolúciós elmélet képes megmagyarázni, hogy a testükben halszerű, de végtagjaikban már négylábúakra emlékeztető élőlények maradványai miért adott földtörténeti rétegekből kerülnek elő. Vagy azt, hogy miképpen tette lehetővé a különböző élőhelyek kihasználatlansága egészen különleges életmódú madarak kialakulását Új-Zéland szigetein, ahova az első szárazföldi emlősök (leszámítva két bennszülött denevér fajt) csak bő ezer éve érkeztek meg az ember formájában. Ha pedig ezek a példák túl egzotikusnak tűnnének, bátran felüthetjük a napi sajtót, abban a biztos tudatban, hogy a biológiai vonatkozású hírek kimondva vagy kimondatlanul mind az evolúciós elméletre támaszkodnak. Sikeres egérkísérleteket követően a kutatók azért nyilatkozhatnak optimistán arról, hogy hamarosan képesek lesznek őssejtek segítségével visszaadni sérült retinájú emberek látását, mert a közeli evolúciós rokonság miatt nagy esélye van az egérben megszerzett tudás átültetésének. Járványügyi szakemberek azért nyilatkoznak homlokukat ráncolva az újabb influenzavírus- és tuberkulózis baktérium-törzsekről, mert tudják, hogy ezen szervezetek molekuláris evolúciója, fehérjéiknek apró változásai lehetővé teszi, hogy rövid időn belül kicselezzék immunrendszerünket, illetve rezisztensé váljanak legújabb gyógyszereinkre is. És azért övezi mindig nagy érdeklődés az egyébként gyakran obskurusnak tűnő lények genom projektjeinek befejezését, mert ezek révén egyre mélyebb betekintést nyerhetünk minden idők egyik leglélegzetelállítóbb történetébe, az élővilág kialakulásába.

Akárcsak a gravitáció, az evolúció is az általunk megismerhető fizikai világ egy aspektusáról szól és nem vonatkozik (mert nem is vonatkozhat) a tudomány számára vizsgálhatatlan transzcendensre. Azonban sikeressége jól tükrözi, hogy milyen fantasztikus eredményeket érhet el a racionális gondolkodás és a tudományos módszer különböző problémák megoldásában. Ám ez csak akkor lehetséges, ha a tudomány kezét nem kötjük meg dogmákkal. Márpedig a Bibliát szó szerint értelmező fundamentalista keresztények, a radikális muszlimok és a devolúcióban hívő krisnások valószínűtlen kavalkádjából felépülő antievolucionista szekértábort egy fő központi vezérelv tartja össze: az általuk elfogadhatatlan megfigyelésekre, kísérletekre és racionalitásra épülő tudományos elmélet helyettesítése egy dogmatikus világképpel. Így az evolúció oktatása elleni támadás egyben a tudományos megismerés elleni támadás is, ezért nem hagyhatjuk szó nélkül.

A Szputnyik-krízist követő reformok nemcsak azt tették lehetővé, hogy 1969-re az Egyesült Államok visszaszerezze vezető pozícióját az űrkutatás terén, hanem egyúttal az ország máig tartó tudományos dominanciájához is jelentősen hozzájárultak. Ebben pedig nemcsak a kutatásra támogatása játszott fontos szerepet, hanem az is, hogy Amerika oktatói és kutatói közös erővel láttak neki, hogy minél jobban elmagyarázzák a közvéleménynek a legújabb kutatási eredményeket, hogy megismertessék az diákokat a tudományos gondolkodás logikájával. Mivel az eredmények magukért beszélnek, legyen ez egy megszívlelendő és követendő példa mindannyiunk számára.

(Epilógus gyanánt: Ahogy az '50-'60-as évek Szputnyik-reformjai elősegítették a tudományok gyors fejlődését Amerikában, úgy felvizezésük a '70-es években lehetővé tette a kreacionista mozgalmak újraéledését. Ha a reformokról követendő példaként beszéltem, akkor legyen ez a felvizezés intő példa mindenki számára, aki a tudományos oktatás színvonalát szívén viseli.)

* A Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 1987-es döntése alapján (Edward vs. Aguillard) a kreacionizmus oktatása egy bizonyos vallásos hitrendszer népszerűsítésével egyenértékű, éppen ezért közoktatás keretén belül tanítása az Alkotmányba ütközik.

** A molekuláris embriológia fejlődésének köszönhetően egyre többet tudunk arról is, hogy miképpen változott meg egyes gének működése a folyamat során.

Azaz Volaticotherium antiquus, ez a neve annak a Belső Mongólia területén 125 millió éve élt emlősnek, amelynek a maradványait az aktuális Nature-ben írják le. Bár a testét borító szőr, és az egyetlen csontból álló alsó állkapocs kétségtelenné teszik, hogy ez a kinézetében és életmódjában repülőmókusra emlékeztető lény valóban emlős, annak azonban igencsak különleges. A fogazata és csontozata alapján ugyanis az ősi, mára már kihalt Triconodonta csoportra emlékeztet leginkább, de azért azoktól is különbözik annyiban, hogy a jelek szerint egy mára kihalt emlősrend egyetlen ma ismert képviselőjének tekintsük.

A V. antiquus legérdekesebb vonása a végtagjai között feszülő lebernyeg, különösen azért, mert (az időben) soron következő siklórepülésre berendezkedett emlős maradványa 70 millió évvel későbbről származik. Vagyis az emlősök már sokkal korábban kísérleteztek a repüléssel, mint azt eddig gondoltuk - kvázi ugyanakkor kezdtek hozzá, mint a madarak.

Ha gyantába fagyott őskori élőlényekről van szó, nehéz elkerülni a "Jurassic Park" összehasonlítás-klisét, de az az igazság, hogy mivel más nem is hasonlít a két sztoriban, mégis inkább vonatkoztassunk el a sci-fitől (különösen, ha annak szerzőjéről finoman szólva sem tudnánk pozitív dolgokat mondani mostanság).

Az olaszországi Dolomitokban talált mikroszkopikus méretű gyantacseppeket (a) az egykori Tethys tenger partján elterülő örökzöld erdők fái termelték, s a bennük levő mikroorganizmusok ezeknek a fáknak a kérgén éltek, úgy 220 millió éve, az első dinoszauruszok megjelenése idején.

A mindenütt jelenlevő baktériumok mellett eukarióta egysejtűek is a gyantába ragadtak: van ott ősi gomba (b), amely a kiterjedt Ramularia ág képviselője, de ostoros (c) és amoeboid (d) egysejtűek is. Amit mai rokonaik alapján tudunk, ezek az élőlények együttesen egy teljes mikroökoszitszémát alkothattak, ahol a bakteriális termelőket a csillós és amoeboid egysejtűek fogyasztották (amelyek egymás táplálékául is szolgálhattak), a gombák pedig az elpusztult élőlények lebontásáért feleltek.

A kelet afrikai Nagytavakban (Malawi, Viktória és Tanganyika) élő sügérfajok mindig is az evolúció kirakatállatainak számítottak. A tavakban ma megfigyelhető több száz bölcsőszájú sügérfaj (cichlid) egyetlen közös ősből alakult ki, de mára a tavak biztosította összes élőhelyet kihasználják. Algaevő aljzatlakók és plaktonevő felszíni fajok színes kavalkádja jött létre élővilág egyik legnagyobb adaptív radiációja során.

A három tó közül talán a Viktória tó esete a legelképesztőbb, mert míg a Malawi és Tanganyika tavak esetében a radiációra közel 700,000 év állt rendelkezésre, 15,000 évvel ezelőtt a Viktória tónak nyoma sem volt. És mégis mára fajdiverzitás szempontjából nem marad el társaitól, pedig itt is egyetlen ősi fajra vezethető vissza a jelen levő cichlidek családfája.

A Viktória tó pikkelyes lakóinak evolúciója azonban koránt sem egy lezárult folyamat, hanem még most is javában tart (hogy meddig, arról majd a végén ejtek szót). A fajokat formáló folyamatok egyik fontos formája a szexuális szelekció, ez alakította ki a különböző fajok hímeinek tarka mintázatát. A nőstények vonzódnak az élénk színekhez, amelyek nagy valószínűséggek egészséges hímeket jelölnek. Ezekkel megéri összeszűrni a levet, hiszen így nagy az esély arra is, hogy a közös utódok is sikeresek lesznek. Persze ahhoz, hogy ez a logika működjön, nem elég rikító ruházatot viselni, azt észre is kell venni.

Márpedig ez bármennyire egyszerűnek is hangzik (és valóban, a tó mélyebb és tisztább részeiben az is), bonyolulttá válhat, ha a vízben a látótávolság a nullához közelít, mint például a partközeli vizekben. Itt a felkavart szerves és szervetlen anyag szétszórja és elnyeli az alacsony hullámhosszú fénysugarakat, s így eltolja a vízen áthaladó fény spektrumát a hosszabb (azaz pirosabb) hullámhosszok felé. Ennek megfelelően nem tűnik rossz adaptációnak az, ha az itt élő fajok fotoreceptorai alkalmazkodnak a körülményekhez.

A mind a partközelben, mind a mélyebb vizekben előforduló Neochromis greenwoodi és Mbipia mbipi hosszú hullámhosszú fényre rérzékeny opszin fehérjéjének (LWS) több allélja létezik. Mindkét fajban van egy olyan allél (L ill. M3), amely a homályos vizekben segíti a tájékozódást, és egy olyan (H), ami a tiszta vízben működik optimálisan. (Az N. greenwoodi esetében létezik két átmeneti allél is, az átmeneti zónákban.)

A szelekció hatására, a partközeli populációkban szinte csak az L és M3 allélokkal találkohatunk, míg a tó közepén, ahol ezek az LWS variánsok semmi előnyt nem nyújtanak, a H allélok az elterjedtebbek.

Értelemszerűen, az élesebb látás mellett, egy hím esélyeit az is növelheti, ha díszruházatát úgy alakítja, hogy az a lehető legfeltünőbb legyen. Míg a tiszta vízben a "hagyományos" feketéskék testszín és piros úszók kombinációja megfelel a kívánalmaknak, a zavarosban már koránt sem annyira előnyös. Itt a kék szín a már említett okok miatt nem látszik messzire, így előnyösebb valami más színt választani. Pl. sárgát, ami a pirossal kombinálva, akár a szigorú tekintetű nőstények kedvence lehet.

Legalább is erre utal az, hogy a tó azon (sekély vízi) populációiban, ahol az LWS L (vagy M3) allélja az elterjedt (fekete pötty a baloldalon), ott a hímek teste sokkal gyakrabban lesz sárga színű (piros pötty), mint a H allélban bővelkedő mélyebb régiókban (itt gyakorlatilag nem is találkozunk sárga színnel).

A látás evolúciója mellett kétségtelen, hogy a Viktória tó halai még az evolúció ezer más titkáról tudnának mesélni, kérdés lesz-e alkalmuk erre. Ugyanis az emberi beavatkozásnak köszönhetően esélyes, hogy néhány év múlva a Viktória tó a Kaszpi-tenger mellett a legnagyobb mesterségesen előidézett ökológiai katasztrófák egyikeként lesz elkönyvelve. A nílusi sügér (Lates niloticus) ötven évvel ezelőtti betelepítése óta a tó domináns élőlényévé avanzsált, és bár remek halászati lehetőséget biztosít ideig-óráig a tó környékén élőknek, időközben teljesen tönkretette a tó ökoszisztémáját, felzabálva a kisebb halakat (lásd még "Darwin rémálma" c. filmet, aminek Darwinhoz ugyan nincs köze, de ezt a folyamatot jól mutatja be). Ha ezt a pikkelyes csapást nem sikerül hamarosan megállítani, pár év múlva Viktória tavi cichlidekkel csak akvarisztika szaküzletek akváriumaiban találkozhatunk.