tg-cbmass-20121025

Darwin pintyei mindmáig a természetes szelekció kinézet (fenotípus) formáló erejének talán legjobb szemléltetői maradtak. Ma már gimis anyag, hogy a Galapagos szigeteken fellelhető magok mérete miként formálta a pinty (Geospiza) fajok csőrének méretét és alakját, s mint az már egyszer terítékre került ma már ennek a változásnak a fejlődéstani alapjait is értjük.

Amikor ez utóbbit boncolgattam, tertékre került Peter és Rosemary Grant munkája is, amely révén pontos képet kaphattunk arról, hogy az 1977-es szárazság alatt miként nőtt meg az egyik szigeten (Daphne Major) élő Geospiza fortis populáció csőrmérete, mert az addig bőségben levő apró magok helyett kénytelenek voltak a nagyobb, de nehezebben feltörhető, viszont még mindig rendelkezésre álló Tribulus magokat (D) fogyasztani, ha csak nem akarták, hogy felkopjon a csőrük.

Most ugyanazon a helyszínen, ugyancsak a G. fortis-on, a Grant házaspár egy másik érdekes jelenséget figyelt meg. Míg az 1977-es szárazság folyamán a Daphne szigeten jóformán csak a G. fortis fészkelt, így a bekövetkező csőrváltozást egyértelműen a szárazság kényszerítő számálájára lehetett írni, addig 2004-re (amikor ismét egy kirívóan száraz év következett) lényegesen megváltozott a helyzet. Ugyanis ekkorra egy nagyobb méretű pintyfaj a G. magnirostris is megtelepedett a szigeten. Márpedig ez azt jelentette, hogy a G. fortis populációknak - amelyek korábban egyedül annak függvényében változtatták a csőrméretüket, hogy milyen méretű magok akadtak a szigeten -, hirtelen vetélytársa akadt. A G. magnirostris (B) megjelenésének időpontjában épp a nagyobb csőrméret volt divatban G. fortriséknál (A), de nem sokáig.

Ugyanis a 2004-es szárazság során termő Tribulus magok nem lehettek elégségesek mindkét faj jelen levő tagjainak. Rengetegen éhen vesztek, s a Tribulus magokért folytatott éles versenyben a G. magnirostris egyedek fizikai erejük révén elkergették a táplálékforrástól a G. fortis fajba tartozó pintyeket. Azaz utóbbiak számára az egyetlen táplálékforrás mégiscsak a kisméretű magok maradtak, bármilyen szűkösen is lehetett őket fellelni, s ennek megfelelően a csőr mérete pár év alatt drámaian lecsökkent (A vs. C) - bár alakja lényegesen nem változott.

Ezt a jelenséget, amikor egy területen átfedő igényű fajok versengenek a forrásokért és ennek következtében az egyik faj populációinak valamely karaktere megváltozik, ún. jelleg kiszorításnak (character displacement) nevezzük. 

Szurikátának lenni nem mindig könnyű, hiszen Afrika déli csücskének száraz klímájában nem triviális, hogy miképpen lehet élelmet lelni. Ennek megfelelően a szurikáták egyáltalán nem finnyásak és jóformán mindent arcba tolnak, ami útjukba kerül és mozog: magyarán opportunista generalisták.

Csakhogy az útjukba kerülő élőlények életének sem végső célja egy szurikáta (vagy, ami azt illeti bárki más) ebédjévé válni, ezért sokan szofisztikált módszereket fejlesztettek ki a ragadozóik elijesztésére: csípnek, rúgnak, harapnak. Éppen ezért egyáltalán nem egyszerű elkapni őket, egy fiatal szurikáta számára némi tanulást igényel, miként lehet egy skorpiót kivégezni anélkül, hogy belécsípne.

A szurikáták akár negyven fős csoportokban élnek, amelyeket egy alfa hím és nőstény, illetve segítők alkotnak (előbbiek szolgáltatják a csoport utódainak 80%-át). A segítőknek fontos szerepe van a szurikáta-ovi működtetésében, pontosabban abban, hogy megtanítsák a fiatalokat, miként kezeljék leendő prédáikat. Ezért aztán kezdetben halott, vagy valami módon megcsonkított préda állatokat tesznek az egészen fiatal állatok elé (a különösen veszélyes skorpiókat fullánkjutól fosztják meg), majd ahogy azok fokozatosan öregszenek egyre több valóban élő préda is a menzára kerül - ezt a tanítási formát nevezzük "lehetőség oktatásnak" ("opportunity teaching"). (A fiatalok korát egyébként kiáltásuknak hangszínéből állapítják meg.)

Ennek aztán az az eredménye, hogy az állatok fokozatosan megtanulják miként is kell kezelni a veszélyes táplálékaikat, és szöges ellentétben azokkal a társaikkal akiknek kontrollként állandóan csak halott táplálékot juttattak, amikor eljön az ideje szinte egyáltalán nem lesznek kitéve annak a veszélynek, hogy vadászat közben egy-egy mérges vacsorafogás csípése okán belőlük lesz az áldozat. 

Fotóínyenceknek: BP Kongsberg Underwater Image Competition 2006.

Hosszú ideje igen vitatott kérdés, hogy a dinoszauruszok a ma is élő hüllőkhöz hasonlóan hidegvérűek voltak (azaz a környezet melegét használták fel testük felmelegítéséhez), vagy a madarakhoz és emlősökhöz hasonlóan melegvérúek, azaz aktívan szabályozták testhőmérsékletüket. Egy új tanulmány szerint a kérdés ebben a formában (azaz hideg- vs. melegvérű) értelmetlen: egyszerűen a dinók méretétől függött a testhőmérsékletük.

A dinoszaurusz csontokban levő növekedési "gyűrűket" tanulmányozva következtettek a kutatók az egyes fajok növekedési sebességére, abból pedig testhőmérékletükre. Az eredmények azt mutatják, hogy minnél nagyobb a szóban forgó egyed, annál magasabb a teshőmérséklete, ui. a mozgás során keletkező hő egyre kevésbé tudott elszökni az állat testéből (a nagyobb testtömeghez relatív kissebb párologtató testfelület jár - pl. ezért nagyobbak a hidegebb területeken élő pingvinek). Ez azt jelenti, hogy míg a kistestű dinoszauruszok gyakorlatilag 25°C-s testhőmérséklettel rendelkeztek (ami sacc-per-kb megegyezett a környezet hőmérsékletével), addig az Apatosaurus szerű 25 tonnás monstrumok testhőmérséklete 40°C felett volt (egy T.rex, a maga szerény 2,8 tonnájával olyan 32°C-ig jutott). Persze ez egyben azzal is jár, hogy az ilyen gigászok testhőmérséklete masszívan változott az éltük során is (hiszen a tojásból azért mégsem 25 tonnásan bújtak ki...), egy kifejlett példány esetében akár 20°C-al is nagyobb lehetett mint az újszülötteknél.

Sőt, ha a model igaznak bizonyul, akkor arra is magyarázatot adhat, miért nem nőttek egy idő után tovább a dinoszauruszok: egyszerűen annyira felhevültek volna, hogy azt szervezetük már képtelen lett volna tolerálni.

Hát igen, bennünket is elért a blogok végzete és nevezve lettünk a hvg.hu Goldenblog megmérettetésén (Tech-Tudomány kategória). Hogy ez jó-e vagy sem, azon lehet vitatkozni, mindenestre megfelelő alkalmonak tűnik arra, hogy felmérjük mennyire is érdeklik rendszertelen agymenéseink (főleg az enyémek) a nagyérdeműt, ill. mennyire találtatunk már-már olvashatatlan szakblognak. Szóval, lelkes olvasók, ha vagytok ilyenek, lehet szavazni, hogy ne égjünk be nagyon csúnyán ;-).