tg-cbmass-20121025

Naszóval kategória harmadikok lettünk a GoldenBlog megmérettetésén, amiért köszönet minden ránk szavazónak. :-)

Gratula a kategória nyertesnek (Pazar cuccok), a második helyezett Jövőnézőnek, illetve a harmadik helyen velünk osztoszkodó LD-50-nek is.

Akik cigiznek általában többet is isznak, ez eddig tiszta empirika, de hogy pontosan miért is van ez az összefüggés, nem teljesen világos. A klasszikus addiktológiai nézetek szerint elképzelhető, hogy aki már hódol egy szenvedélynek, az könnyebben válik egy másik rabjává is. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy mivel mindkét szenvedély ugyanazon a módon, a dopamin nevű ingerületátvivő molekula segítségével okoz a szervezetnek örömet, a dohányosoknak (mivel szervezetük már megszokta a magas dopamin szintet) több alkoholt kell fogyasztaniuk, ahhoz, hogy hasonlóan deliriumos állapotba kerüljenek mint nem dohányzó társaik.

Vagy egyik sem, és erre látszik utalni a news@nature hírecskéje. Igaz, hogy egyelőre csak patkányokról van szó, de szerintem jó eséllyel igaz lehet emberekben is.  

Amerikai kutatók arra figyeltek fel, hogy niktonhoz szoktatott patkányoknak általában 30%-al alacsonyabb lesz az alkoholszintje, ha gyomrukba alkoholt juttatnak, mint nem addikt társaiknak, mégpedig valószínűleg azért, mert a nikotin lassítja a gyomor kiürülését. Ez azonban azt is jelenti, hogy több ideje marad az alkoholnak a lebomlásra mielőtt a vékonybélbe kerül, ahol általában gyorsan felszívódik. (Ha közvetlenül a vékonybélbe juttatták az alkoholt, nem volt különbség a két csoport között.) A kevesebb vérbe jutó alkohol, pedig értelemszerűen kevésbé módosult tudatállapotot jelent, vagy fordítva nézve több alkoholra van szükség a berúgásig.

De mielőtt a legközelebbi sörözésre mindenki egy-két karton cigarettával felszerelkezve állítana be, egy-két dolgot ajánlatos észben tartani: egyrészt a cigarettázás nem véd a másnaposságtól, hiszen azt éppen az alkohol toxikus bomlástermékei okozzák, másrészt a cigaretta meg önmaga sem éppen az egészség-növelő hatásairól híres. Kicsit közvetettebb következmény, hogy amennyiben a nikotin valóban lassítja a gyomor ürülését, sok gyógyszer kevésbé hatékony dohányosokban, mert feloldódik mielőtt igazi célhelyére, a vékonybélbe jutna.   

A méhek és virágok "románca" a prűd szexuális felvilágosítások örökzöld metaforájának tűnik. Azonban ne tévesszen meg senkit, hogy már nagyszüleinket is ezzel a történettel vezették be a nagybetűs élet egy jól körülírható részének rejtelmeibe: a téma korántsem biztos, hogy örök.

Mint arra a Science eheti címlapsztorija is utalást tesz, lehet, hogy a méhekről, virágokról és beporzásról szóló történetek lassan az "unokáink sem fogják látni" kategóriába kell, hogy kerüljenek.

A holland és brit kutatócsoportok együttműködésében íródott cikk azt vizsgálja, hogy miként alakult Hollandiában és Nagy Britanniában a beporzó rovarok illetve az általuk beporzott növények faj- és egyedszáma az elmúlt két-három évtized során.

Az eredmények pedig sajnálatosan egyértelműek: mindkét országban nagy ütemben csökkent a különböző méh fajok száma, s a szintén beporzó zengőlegyek faj eloszlása is drasztikusan megváltozott. A minták több mint fele 30%-al kevesebb fajból származott napjainkban mint 1980 előtt, vagyis a méhek és zengőlegyek diverzitása gyorsan csökken. Az adatok lapján azok a fajok tűnnek sikeresebbnek (nem teljesen váratlanul), amelyek gyorsabban fejlődnek (azaz a generációs idő rövidebb), több fajta táplálékot fogyasztanak és nagyobb területeket járnak be.

Ezek alapján az eltűnő fajok első pillantásra akár sajnálnivaló lúzerek gyülekezetének tűnhetnek, akik lustaságuk és válogatósságuk miatt ítéltettek mostoha sorsra, de a valóság azért egy kicsit bonyolultabb. Ugyanis nagyon gyakran igen bensőséges viszony jöhet létre egyes növényfajok és az őket beporzó állatok között (ennek a legszélsőségesebb példája egy orchidea faj és egy majd 30 cm hosszú szájszervvel rendelkező éjszakai lepke románca). A beporzásért cserében a növény exkluzív táplálékforrása lesz egyes fajoknak, amelyek így nem lesznek más növények nektárára utalva. De ez a kapcsolat egyfajta érzékeny egyensúlyt is jelent, s ha a virág vagy beporzója egyedszámában hirtelen csökkenés lép fel, az a "társ" egyedszámának csökkenéséhez vezet rövidesen.

Most sincs ez másképpen: mindkét helyszínen a méh beporzású növények diverzitása is lecsökkent az elmúlt évtizedek alatt. Jelen pillanatban nem világos, hogy a növények sokszínűségének változása okozta-e a méhek fajszámának a változását, vagy fordítva, és az sem, hogy mi az egész folyamat kiváltó oka. Mivel azonban a méhek és más beporzó rovarok konkrét anyagi hasznot biztosítanak számunkra, mindannyiunk érdeke ezt hamar kideríteni. (Arról nem is szólva talán, hogy a beporzók eltűnése a környezetből hatással lenne más fajok (pl. a velük táplálkozó pókok) fennmaradására is).

Aurea mediocritas, azaz az arany középút - a horatiusi mondást a Cell legújabb számában egy francia csoport igazolta az immunrendszer egyik érdekes jelenségének, a cross-prezentációnak a vizsgálata során.

Minden élő sejt folyamatosan bemutat, azaz belső fehérjéit egy speciális MHC I molekulán prezentálja. Ezeket a fehérvérsejtek egy csoportja, az ölő T-sejtek ellenőrzik, akik amint a bemutatott fehérjeszakasz alapján vírusfertőzött vagy rákos sejteket észlelnek, elpusztítják azokat. Léteznek professzionális prezentáló sejtek is, például a dendritikus sejtek, ezek sejten kívüli fehérjéket vesznek fel, a sejten belül átalakítják ezeket, majd egy ún. MHC II molekulán segítő T-sejteknek mutatják be őket. A segítő T-sejtek ezután gyakorlatilag levezénylik az ezt követő immunválaszt, többek közt az ölő T-sejtek aktivitását is szabályozva.

A szabály tehát az, hogy belső, azaz saját fehérjék nem kerülnek bemutatásra MHC II molekulán, míg a külső fehérjék csak MHC II-n prezentálódnak. Mint minden szabályt, ezt is erősíti egy kivétel, ezt hívják cross-prezentációnak. Ezen, részleteiben még kevéssé ismert folyamat során professzionális prezentáló sejtek kívülről felvett fehérjéket mutatnak be MHC-I molekulákon, ezáltal ölő T-sejteket aktiválva. A folyamatnak tumorok és olyan vírusok elleni védekezésben van szerepe, amik a professzionális prezentáló sejteket nem fertőzik meg.

A jelen cikk egy lépéssel közelebb visz minket a cross-prezentáció megértéséhez. Az immunrendszer sejtjei a kórokozókat normális körülmények között bekebelezik, amik így egy sejten belüli hólyagocskába (fagoszóma) kerülnek. A fagoszóma pH-ja egy rövid lúgos szakasz után erősen savassá válik, a membránban ülő V-ATP-áz nevű fehérjének köszönhetően, emiatt a fehérjéket az emésztő enzimek gyorsan alkotóelemeikre bontják. A cross-prezentáció során azonban szükség van minimális méretű fehérjeszakaszok megőrzésére, egyébként nem történhet meg a felismerés a T-sejtek által. Különböző genetikailag módosított egértörzseken végzett kísérletek során most kiderült, hogy dendritikus sejtekben, amelyek képesek cross-prezentációra, a fagoszómák lúgosodását okozó NOX2 fehérje jóval aktívabb, így a pH nem csökken le annyira. Ennek az a következménye, hogy a fehérjék csak részlegesen bomlanak le és az így megmaradó megfelelő hosszúságú szakaszok elegendő specificitást biztosítanak a T-sejtek által való felismeréshez.

A kutatók olyan egerekből származó dendritikus sejteket vizsgáltak, amelyekből hiányzik egy gp91phox nevű fehérje, aminek hiányában a NOX2 molekulakomplex nem működik rendesen. Ezek a sejtek sokkal gyengébben aktiválták a T sejteket, mint a normális dendritikus sejtek. A lebontás és a prezentálás közötti kényes egyensúlyt tehát két enzim szabályozza a fagoszóma pH-jának módosítása által. Ez az első bizonyítéka annak, hogy a túlzott fehérje lebontás hátrányos lehet az immunválasz szempontjából.

Bő fél éve ejtettem szót egy érdekes kísérletről, ahol prériegerekben vizsgálták a vazopresszin-1a receptor (v1ar) gén szabályozó régiójában előforduló mikroszatellita szakasz hosszának hatását az egerek viselkedésére. Ott arra következtetésre jutottak, hogy minnél hosszabb ez a szakasz, annál szociálisabbak az egerek, annál valószínűbb, hogy monogám párkapcsolatot alakítanak ki. Ezt látszott az is alátámasztani, hogy távolabbi rokon hegyi egerekben, amelyek nem monogám kapcsolatban élnek, az említett mikroszatellita hiányzott.

Most azonban egy másik csoport tüzetesebben is górcső alá vette ezt az eredményt és arra a jutottak, hogy bár az említett Microtus fajban az említett mikroszatellita hossza valóban fontos a szociális interakciók szempontjából, az eredmények valószínűleg nem alkalmazhatók más emlősökre. Pontosabban a v1ar szabályozó szekvenciája nem feltétlenül korellál azzal, hogy egy faj monogám vagy sem. Ugyanis egy sereg rágcsálófajt megvizsgálva, kiderült, hogy nagyon sok olyan faj is rendelkezik a mikroszatellitával, amely egyértelműen a szabadosabb életvitel híve.

Azaz a monogámia az említett génszakasztól függetlenül jött létre, s ez a szabályozó régió valószínűleg csak utólag vált fontossá (akkor is csak közvetetten) a párkapcsolati rendszer kialakításában. Ugyanakkor, mivel a mikroszatelliták igen változó hosszúságúak lehetnek egyetlen populáción belül is, ez a fajta indirekt szabályozás kapóra jöhet egy olyan faj esetén, amelynek egyedszáma széles határok között változhat különböző években. Ui. különböző "népsűrűség" különböző párosodási stratégiákat részesíthet előnyben, s a jelen levő változatosság biztosítja, hogy a populáció könnyen tudjon alkalmazkodni a különböző helyzetekhez.