tg-cbmass-20121025

Kb. ezt jelenti a legújabban felfedezett emlős-ős latin neve (Castorocauda lutrasimilis), melyet a pittsburghi Carnegie Museum of Natural History kutatói valamint kínai kollegáik tártak fel Belső-Mongóliában.
A 164 millió éves, valószínűleg a kacsacsőrű emlősökhöz hasonló életmódot folytató ősemlős csontváza a leletekben gazdag Jiulongshan formációból került elő. Amiért paleontológus körökben közel szenzációként kezelik, az a mérete, amely majdnem fél méter. Bár a jura viszonylatában ez nem számít éppen földrengetőnek (sőt), mégis lényegesen nagyobb, mint az eddig előkerült, kb. cickány nagyságú ősi emlőscsontvázak; azaz az ősi emlősök csoportja sokkal színesebb lehettett, mint azt eddig feltételezték. További érdekesség, hogy ugyan az összehasonlító anatómiai vizsgálatok erdeményei arra utalnak, hogy a Castorocauda nem a mai emlősök közvetlen őse (hanem egy közeli, de különálló rokon-ág képviselője, amely azóta kihalt), nemcsak a farka külleme emlékeztet a hódokra, de a farkában előforduló csigolyák is igen hasonlóak a hódok farokcsigolyáihoz, a konvergens evolúció szép példájaként. (A "konvergens evolúció" azt jelenti, hogy különböző erdetű , de nagyon hasonló élőhelyeken előforduló állatokban gyakran egymástól teljesen függetlenül alakulnak ki hasonló anatómiai jegyek).

---

Ji Q., Luo Z.-X., Yuan C.-X.& Tabrum A. R. (2006) A Swimming Mammaliaform from the Middle Jurassic and Ecomorphological Diversification of Early Mammals Science 311: 1123 - 1127.

Lyesszasz, szegény Dudits mit is mondhatott volna erre:

A Bhaktivedanta Intézet kampánya a tyúk-tojás paradoxon megoldásáért.

A magyar Bhaktivedanta Intézet - amely az ősi indiai írások és a mai tudomány világképének viszonyát kutatja - a tojás, illetve élet eredetének kiderítése céljából felhívást intézett a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Kutatóközpontjához vezetőjéhez.
A Kutatóközpont felkérést kapott, hogy képzett munkatársai és technológiai felszereltsége segítségével próbáljon meg létrehozni egy mesterséges tyúktojást.
Ha a kísérlet során a tudósoknak nem sikerül életet létrehozniuk az anyagból, akkor arra kérjük őket, ismerjék el, hogy nem tudják, hogyan jelentek meg az élőlények a bolygónkon. Az élet mibenlétére vonatkozóan teljesen ésszerű az az alternatív magyarázat is, mely szerint az életjelenségeket a testben lévő anyagtalan lélekszikra jelenléte idézi elő. A fajok biológiai formáit pedig - eszerint e megközelítés szerint - egy magasabb rendű intelligencia tervezte és alkotta meg. [...]

Ha valaki annyira nem érti miről is szól az evolúciós elmélet illetve az abiogenezis, hogy a semmiből akar tyúktojást csinál(tat)ni, az vajon miért szeretne minden elképzelhető és létező fórumon erről beszélni....?

How are we to interpret the scientific picture of life’s origins in terms of religious belief. Do we need God to explain this? Very succinctly my answer is no. In fact, to need God would be a very denial of God. God is not the response to a need. One gets the impression from certain religious believers that they fondly hope for the durability of certain gaps in our scientific knowledge of evolution, so that they can fill them with God. This is the exact opposite of what human intelligence is all about. We should be seeking for the fullness of God in creation. We should not need God; we should accept her/him when he comes to us.

George Coyne atya, a vatiknáni obszervatórium vezetője, és az evolúció elméletének következetes védelmezője, ismét egy elolvasásra érdemes irománnyal rukkolt elő. Napjainkban, amikor néhány helyen a vallásosság egyet jelent a kreacionizmus feltétlen elfogadásával, különösen érdekes ilyesmit olvasgatni.
A napokban néztem meg Dawkins legutóbbi dokumentumfilmjét is, amelyben természetesen nincs véka alá rejtve a jó öreg Richard véleménye a vallásosságról. A kritikusainak annyiban mindenképpen igazat adok, hogy Dawkins valóban nem tett túl sok próbálkozást a moderáltabb vallásos nézetek bemutatására (bár ha jól értettem a canterburyi érsek nem vállalta az interjút, azaz ez nem csak D. hibája). Érdekes lenne azért egyszer egy kerekasztal beszélgetés Dawkins és mondjuk Ken Miller, valamint Coyne között, a vallás és evolúció kapcsolatáról, bár félek ilyesmire nem lesz alkalom a közeljövőben.

Már a 19. században számos anatómus felfigyelt arra, hogy a csirkék embrionális fejlődése során átmeneti duzzanatok (papillák) jelennek meg a fejlődő embrió állkapcsán, amelyek sokban emlékeztetnek hüllő fogakra. Sőt, mint arról korábban már ejtettem szót, transzplantációs és más molekuláris kísérletek kimutatták, hogy a madarak szájában fellelhető szövetek megfelelő jelek esetén képes a fogképzés kezdeti lépéseit elindítani. Ez egy tipikusan olyan tulajdonság, amely alátámasztja a madarak evolúciós eredetét is, hiszen a paleontológiai leletek tanúsága szerint dino őseik kifejezetten jól fejlett fogazattal rendelkeztek.
Azért kanyarodnék vissza egy kortynyit a témához, mert a napokban jelent meg egy cikk [1], amely talán az eddigi legelegánsabb bizonyítéka a madarak fogképzési képességeinek. Az már korábban ismert volt, hogy a talpid (ta²) nevű mutáns csirkevonal számos végtag illetve csőr rendellenességet mutat [2], amelyek oka (bár a mutáció pontos mibenléte még nem ismert) részben a megnövekedett sonic-hedgehog (shh) expresszióban kereshető. Mivel a mutáció embrionális-letális, azaz a csirkék többsége még a fejlődés korai szakaszában a tojásban elpusztul, kevés megfigyelés született arról, hogy a szóbanforgó genetikai rendelleneség mivel jár későbbi fejlődési szakaszokban. Az említett tanulmány szerzői ezt a hiányt pótolták be. Mint kiderült, a ta² csirkék állkapcsán olyan kinövések jelentek meg, amelyek mind kinézetükben, mind az általuk expresszált gének tekintetében a krokodilok "első generációs" fogaira emlékeztetnek (a krokodiloknál két hullámban keletkeznek fogak: a második hullámban, nagyon hasonlóan az emlős fog kialakulásához, a hámszövet invaginációjával (betüremkedésével), ellenben az első hullámban ugyanezen szövet kitüremkedése hozza létre a fogakat). S mivel a ta² mutáció eredményeként az orális és aborális epitélium határa eltolódik, feltételezhető, hogy a madarak fogatlansága arra vezethető vissza, hogy az orális és aborális epitélium határán levő jelközpont és az általa "kibocsájtott" jelekre érzékeny mezenchyma, elmozdult egymás szomszédságából, vagyis hiába indul el a fogkialakulás első lépése, a környezetben levő szövetek nem kompetensek a jel feldolgozására, így a folyamat hamar megszakad. (Ez a model egyszersmint arra is magyarázatot ad, hogy miért lehetséges, hogy a fogkialakulás számára fontos mindkét szövet, az epitélium és mesenchyma külön-külön kompetensenek mutatkozik fogképzésre, ám az elő csirkékben a folyamat mégsem következik be.)

---

[1] Harris, MP, Hasso, SM, Ferguson, MWJ, and Fallon, JF (2006) The Development of Archosaurian First-Generation Teeth in a Chicken Mutant. Current Biology 16: 371-377.
[2] Schneider, RA, Hu, D, Helms, JA (1999) From head to toe: conservation of molecular signals regulating limb and craniofacial morphogenesis. Cell Tissue Res 296: 103–109.

---

Előzmény: "...madaraknak fogsor" - Csökevény szervek 2.

Ha keresni kellene valami jelképet arra, hogy az emberiség milyen tehetséges teljes ökoszisztémák veszélybe sodrásában, invazív fajok betelepítésével, a cukornád varany (Bufo marinus) története jó eséllyel dobogós helyezést érne el. Mint annyi más hasonló esetben a helyszín Ausztrália (egész pontosan Queensland), ahova a szóbanforgó kétéltűeket a múlt század elején telepítették be a karibi térségből. Mint neve is utal rá, a varangy azokon a területeken érzi jól magát ahol a cukornád is terem, és (elvileg) remekül karban tartja a nádat pusztító rovarok populációinak méretét. Ebből a megfontolásból aztán orrba-szájba exportálták szerte a világban a különböző cukornád ültetvényekre, anélkül, hogy valamilyen hatástanulmány készült volna valaha a várható hatásukról. Így került 100 db. varangy 1935-ben Gordonvale-be, ahol aztán hamar kiderült, hogy a kártékony rovarokat ott ugyan nem pusztítják el, de elképesztő ütemben tudnak szaporodni (egy-egy nőstény 8-30 ezer (!) petét rak). S mivel hatalmasra megnőnek, kissebb helyi állatokat kíméletlenül elfogyasztanak, ugyanakkor mivel önmaguk mérgezőek, nincs ragadozó, ami a számukat kordában tartaná. Ausztráliában manapság tűzzel-vassal próbálják írtani őket, egyelőre azonban kevés eredménnyel.

Egészen enyhe öröm az ürömben, hogy a nagyütemű terjeszkedésük következtében (ismét) el lehetett csípni az evolúciót működés közben. Ráadásul a logika pofon egyszerű: természetes intuíciónk is azt mondja, hogy azok a békák amelyeknek nagyobb lábuk van, gyorsabban fognak haladni, így elvileg hamarabb terjeszkednek át még nem "belakott", tápanyagban gazdag területekre. Ausztrál kutatók pont ezt figyelték meg (miközben a varangy-terjeszkedés "frontvonala" áthaladt a közelükben). Valóban, a nagyobb lábú egyedek jelentek meg először, mi több, ha a később kolonizált területeken élő kétéltűeket hasonlították össze a korán kolonizált területeken élőkkel, akkor is egyértelmű volt, hogy a queenslandi kiindlási ponttól távolodva egyre nagyobb lábú varangyok fordulnak elő. Ha belegondolunk, ez sem meglepő, hiszen akik hamarabb érnek egy új helyszínre, sokkal jobb eséllyel szaporodnak sikeresen, mert még nem kell társaikkal versengeni a forrásokért. S a lábukkal együtt (sajnos), várható módon a sebességük is nőtt: míg 1945-64 között kb évi 10 km/es sebességgel terjeszkedtek, addig a legutóbbi felmérések szerint, napjainkban már 50 km/év körül járnak...
Klasszikus példája annak, hogy az evolúció miként alakítja egy faj jellegeit, bár gondolom az ausztrálok meglettek volna ezen bizonyítás nélkül is.

---

Phillips BL, Brown GP, Webb JK, Shine R (2006) Invasion and the evolution of speed in toads. Nature 439: 803.